Még az Európában és Amerikában élő muzulmán bevándorlók közösségeiben is egyre nyíltabbá válik az acsarkodás a két felekezet hívei között. A szunnita-síita ellenségeskedés kiéleződése elemzők szerint összefügg az iszlám világ egészét tekintve kisebbségben lévő és történelme folyamán többnyire háttérbe szorított síita felekezet korunkban tapasztalható megerősödésével és önbizalmának ebből fakadó növekedésével.

A Frankfurter Allgemeine Zeitung szakírója két tényezővel magyarázza a síitizmus előretörését. Az első az 1979-es iráni iszlám forradalom. Khomeini ajatolláh síita forradalma és az Iráni Iszlám Köztársaság megszilárdulása bátorítást adott az Iránon kívül élő síitáknak, akik Teherán hol tényleges, hol csak elvi támogatását élvezve, merészen kezdték hallatni a hangjukat Libanonban, a Perzsa-öböl kis arab monarchiáiban, sőt még a szunniták fellegvárában, Szaúd-Arábiában is.

A másik tényező Szaddám Huszein néhai iraki elnök hatalmának megdöntése volt. Az egykori diktátor az iraki arab szunnita kisebbségre támaszkodva hajtotta uralma alá az ország arab síita többségét, illetve az észak-iraki kurd és egyéb etnikai kisebbségeket. Szaddám Huszein mindenben kedvezni igyekezett a hatalmi bázisául szolgáló szunnitáknak, és hátrányos helyzetbe szorította, illetve üldözte a síita többséget. Miután amerikai és brit fegyveres erők megdöntötték (2003-ban) az exdiktátor rendszerét, fokozatosan a síiták vezetői kerültek hatalomra a tágabb értelemben vett Közel-Kelet e roppant fontos országában.

Ez a fejlemény azért is lelkesítő a világ összes síitája számára, mert azon a számukra szent földön szerezték meg így a hatalmat, amelyen megszületett a síita vallás, és ahol annak legfontosabb szentélyei állnak. Megkétszerezi bennük a szunniták feletti diadal mámorát, hogy az államhatalomból való kiszorítással gazdasági értelemben is kiütötték a nyeregből az iraki szunnitákat, hiszen az arab országnak azon a középső részén, ahol a szunnita kisebbség él, nincsenek ismert készletek Irak legnagyobb kincséből, a kitermelhető olajvagyonból. A kiszolgáltatott helyzetbe kényszerült iraki szunniták kudarc- és megalázottság-érzését csak tetézte Szaddám Huszein és két vezetőtársa vérbosszúszerű kivégzése, amelyet az iraki szunniták minden jel szerint egész közösségük arculcsapásaként fogtak fel.

Más országok szunnitái, illetve szunnita rendszerei is aggódni látszanak az iraki fejlemények, illetve az iráni befolyás velük összefüggő erősödése miatt. Nem rejtve véka alá nyugtalanságát, II. Abdalláh jordániai király egy olyan síita övezet létrejöttéről beszélt a minap, amely Irántól Irakon és Szírián át egészen Libanonig nyúlik. (Sőt még tovább is, ha figyelembe vesszük, hogy - noha a palesztinok szunniták - a palesztin területeket jelenleg kormányzó radikális Hamász szervezet támogatást fogad el Irántól, illetve annak libanoni pártfogoltjától, a síita Hezbollah szervezettől, s ez nyilván befolyást biztosít a síita iszlám köztársaságnak és a síita Hezbollah szervezetnek a palesztin területeken is.) A Perzsa-öböl arab monarchiáiból olyan (hivatalosan meg nem erősített) jelzések érkeznek, hogy ezek a - Bahrein kivételével - szunnita többségű dúsgazdag olajsejkségek saját nukleáris programok elindítását sem zárják ki, annyira nyugtalanítja őket az iráni atomprogram haladása.

Korunk eseményei azt a téves benyomást kelthetik sokakban, mintha a szunnita-síita felekezeti ellentét mögött etnikai viszálykodás, perzsa (iráni)-arab szembenállás is lappangana. A síitizmus azonban éppúgy arab eredetű, mint az iszlám általában véve, és a muzulmán világnak csaknem minden szegletében előfordul, még ha jobbára kisebbségben is (néhol egyenesen elenyésző kisebbségben). Az a látszat, hogy a síitizmus elsősorban iráni (perzsa) jelenség, abból a történelmi körülményből fakad, hogy a síita felekezet tanítása a XVI. század óta államvallás Iránban (Perzsiában).

A Közel-Kelet közeljövője nagymértékben azon fog múlni, hogyan reagál Szíria a legutóbbi fejleményekre - véli számos elemző. A szíriai rendszer, amelynek társadalmi bázisa a síita felekezetből kiszakadt alavita szekta, szövetségese a síita Iráni Iszlám Köztársaságnak. A damaszkuszi rezsim azonban hangsúlyozottan világi jellegű, és egyre több olyan (nem hivatalos) jelzés érkezik a szíriai fővárosból, amely szerint a rendszer magára nézve is fenyegetőnek érzi a teokratikus államberendezkedést követelő radikális iszlámizmus terjedését. Egyes megfigyelők ezért nem zárják ki, hogy Szíria előbb-utóbb eltávolodik Irántól, és egyre inkább hajlani fog egy átfogó közel-keleti rendezés támogatására.


MTI - fidesz.hu