Hardi Péter írása, Szabad Föld, 2003.I.24

Hány szegény ember él ma Magyarnországon? Nőtt-e a számuk a nrendszerváltás óta? Kik ők, s minlyen lehetőségük van a módosodásra? Egyebek között erről kérdeztük Spéder Zsolt szociológust, a Népességtudományi Kutató Intézet igazgatóját.

- Azt, hogy a közvélemény kit tart szegénynek, nagyon sok minden befolyásolhatja, akár a pillanatnyi hangulatunk is. A tudomány kétféle módszerrel igyekszik meghatározni a szegénységet. Az egyik az, hogy a többséghez képest szegény-e valaki. Ide azok tartoznak, akik az átlagjövedelem felénél kevesebből élnek. Az egy főre jutó átlagjövedelem 2001-ben körülbelül nettó 450 ezer forint volt, e mérce szerint tehát az a szegény, akinek havi 18-19 ezer forintnál kevesebből kellett kijönnie. A másik módszer szerint az a szegény, aki a létminimumnál alacsonyabb jövedelemből él. Ez 2000-ben egy kétgyermekes, kétszülős családban valamivel kevesebb mint százezer forint volt. A létminimumértékeket ugyanis háztartásokra számítják. A képet árnyalja, hogy mennyien élnek egy háztartásban. Hiszen nem mindegy, hogy egy vagy két nyugdíjból kell kifizetni a fűtésszámlát. Sőt az is tény, hogy még a bablevest is arányosan olcsóbb több ember számára megfőzni...
A rendszerváltozás utáni időszakra egy érdekes jelenség jellemző. Nem a szegénység nőtt, hanem a távolság a gazdagok és a szegények jövedelme között. A rendszerváltás előtt a lakosság legmagasabb jövedelemmel rendelkező tíz százaléka négyszer volt gazdagabb a legalacsonyabb jövedelmű tíz százaléknál. Ma nyolcszoros a különbség. Éppen ezért nagyon nehéz válaszolni arra a kérdésre, mekkora is a szegénység Magyarországon. Hiszen éhező emberrel alig találkozunk. Azt viszont tudjuk, hogy a becslések szerint nyolcvanezer hajléktalan él az országban, vagyis a lakosság nem egészen egy százaléka sorolható ide. Öszszességében az első kutatási módszerünk szerint valamivel több, mint az ország lakosságának egytizede tekinthető ténylegesen szegénynek. Ha viszont a létminimumot vesszük alapul, akkor csaknem egyharmada. Minél alacsonyabb iskolázottságú s ebből következően alacsonyabb beosztású valaki, annál biztosabb, hogy szegény. De még valószínűbb, hogy szegény, ha nincs állása. Akár munkanélküli, akár háztartásbeli, akár az iskolából kikerülő, még el nem helyezkedett fiatal. Nem tévedés, nem véletlenül nem említettem a nyugdíjasokat. Pontosabban a rokkantnyugdíjasok valóban idesorolhatóak, ám az öregségi nyugdíjasok helyzete egyre javul. Az, hogy a nyugdíjas kor elérése egyenlő az elszegényedéssel, inkább a rendszerváltás előtti időszakra volt érvényes. A nyolcvanas évek elején a nyugdíjasoknak valóban kevesebb jutott, mint az átlagnak. Ma kétszer többől élnek. A hetven év alatti nyugdíjasoknak még az egytizede volt szegény egy évtizede, ma három százalékuk sem. A folyamat éppen ellentétes a többgyermekes családokéval. Gondoljunk csak bele: a nyugdíjasokra minden kormánynak oda kell figyelnie, hiszen közel hárommillióan vannak, s nagy többségük el is megy szavazni. Egy nagycsaládban viszont hiába élnek, mondjuk, öten, ha csak a két szülőnek van szavazati joga.
Nagyon érdekes megfigyelést tettünk arra vonatkozóan is, hogy minél kisebb egy település, annál magasabb a szegények aránya. 1997-ben a falvak, tanyák lakosságának több mint tizennyolc százaléka volt szegény, míg Budapestnek két százaléka. Ez abból adódik, hogy a falvainkban a legtöbb a munkanélküli, s azok a fiatalok, akik nem költöztek el, több gyereket vállalnak, mint a városban élő kortársaik.
Figyelembe kell venni persze, hogy a falun nélők kevesebből is kijönnek. Ennek egyrészt az az oka, hogy kisebbek az igényeik, másrészt pedig az, hogy bizonyos mértékig ellátják magukat. Falun kevesebbet költenek húsra, zöldségre, gyümölcsre, mert megtermelik. De a döntő a munkanélküliség. Így a legnagyobb munkanélküliséggel sújtott keleti-északkeleti megyékben a legmagasabb a szegények aránya. Azt is tudjuk, hogy ebben az országrészben él a cigányok többsége is. Nehéz azonban meghatározni, hogy mekkora az ő körükben a szegénység, mert felméréseink során a válaszadás önkéntes, s a cigányok egy része nem vallja meg származását, jóllehet a környezetük oda sorolja őket. Feltételezéseim szerint leginkább a jómódúakra és azokra jellemző ez, akik azonosulni akarnak magyar környezetükkel. A társadalomkutatónak tudnia kell, hogy a cigány kifejezés negatív értékítéletet hordoz. Kutatási nehézségeink ellenére elmondhatom, hogy a cigányok több mint fele, sőt egyes becslések szerint hetven százaléka szegény. Sokszor felteszik nekem azt a kérdést is, mit tehet a szegény sorsa megváltoztatása érdekében? Erre mindig egy kérdéssel szoktam válaszolni. Hat esztendőn keresztül évenként vizsgáltuk ugyanazoknak a személyeknek a helyzetét. Mit gondol a kedves olvasó, hány százalékuk volt minden évben szegénynek mondható? Mindössze minden ötödik kérdezett. A többiek legalább egy évre kikerültek a szegénynek mondhatóak közül. Ebből következik, hogy a szegénységnek nem kell feltétlenül a reménytelenséggel párosulnia. Másrészt viszont mindez nyilván nem vigasztalja azokat, akik az egyötödhöz tartoznak. Nyugati kutatási módszerek szerint egyébként, aki három egymást követő évben szegénynek számít, az valószínű az is marad. Mivel a szegények nagy része azért szegény, mert állástalan. Egyértelmű tehát a kivezető út is: az elhelyezkedés. A nagycsaládosokon, a gyerekeken viszont az államnak kell segítenie adókedvezmény, családi pótlék, illetve segélyek formájában. De kiutat jelenthet számukra a szegénységből az anya újbóli munkába állása vagy a gyermek felnőtté válása is. Mint ahogy az egyedülállóknak is a házasságkötés.
A manapság sokat emlegetett gazdasági növekedés törvényszerűen előbb a jobb módúak bankszámláját gyarapítja. Némi késéssel javulhatnak a szegények életkörülményei is, ám ez a vagyoni különbséget nem csökkenti, csupán magasabb szintre helyezi. Így lehetséges, hogy Portugáliában vagy akár Nagy-Britanniában magasabb a szegények aránya, mint Magyarországon. Persze most azt gondolják a szűkölködő olvasók: szeretnének ott szegények lenni!