Martti Ahtisaari ENSZ-főmegbízott koszovói rendezési elképzelése meglehetős nagyvonalúsággal kezeli a gazdasági kérdéseket; mindent lehet rá mondani, csak azt nem, hogy sokat törődne a világ nagy részén sérthetetlennek tartott tulajdon szentségével. A köztulajdonban lévő vállalatokat nagyvonalú gesztussal "koszovói" tulajdonná nyilvánítja, a társasági tulajdonban lévőket pedig a koszovói vagyonügynökség utódjaként ezután megalakítandó intézmény kezelésébe adja.

Ez utóbbi, csaknem ötszáz vállalat összes tőkéjének 30 százaléka a szerb állam tulajdonában van, 15 százaléka az Állami Fejlesztési Alapé, 10 százaléka Koszovón kívül működő szerb vállalatok tulajdona, 5 százaléka olyan cégeké, amelyek a néhai Jugoszlávia - Szerbián kívüli - köztársaságaiban működnek, 40 százalékát pedig tőzsdén kívül megvásárolt részvények formájában a dolgozók birtokolják. Az még csak magyarázható valahogy, hogy Ahtisaari
vagyonelkobzással kívánja büntetni a szerb államot a Milosevic-korszak koszovói rémtetteiért, ám magánszemélyek és vállalatok vagyonvesztésére a nyolc évvel ezelőtti koszovói események sem szolgáltatnak megfelelő magyarázatot.

Ezek persze csak elméleti értékek, egy 1999-es belgrádi kimutatásból valók; az élet - nemzetközi és albán segítséggel - túllépett rajtuk, s pontosan nem is tudni, mennyire. A koszovói ideiglenes ENSZ-közigazgatás, az UNMIK akkori vezetője, Michael Steiner ugyanis 2003-ban, az ENSZ BT 1244-es határozatát megsértve elindította a privatizációt. Nem törődve azzal, hogy a BT csupán a vagyon kezelésére adott lehetőséget a koszovói vagyonügynökségnek, szabad kezet adott a pristinai albán hivatalnokoknak a szabad rabláshoz hasonlító privatizálásra. Az úgynevezett "spin-off" módszer lényege az volt, hogy a kiszemelt vállalatból kivontak mindent, ami értékes, azt átvitték egy leányvállalatba, majd eladták a - kivétel nélkül albán - vevőknek igen baráti áron. A cég adósságait pedig változatlanul fizeti a hitelfelvevő, vagyis a volt szerb tulajdonos.

A sajátos privatizáció 23 körében összesen mintegy 300 vállalatot értékesítettek így, s eladásukból 265 millió euró folyt be - kizárólag a koszovói privatizációs alap kasszájába. Az egyik legismertebb, Pecben működő szerbiai sörgyárat 10 millió euróért szerezte meg így egy Ekrem Luki nevű üzletember, s a Feronikl nevű glogovaci nikkelfeldolgozó üzemért is elég volt 37 millió eurót kifizetni. Zajlik aztán a "kiskapus" privatizáció is. Egyes objektumokat, földterületeket az albán vagyonügynökség 30, 40, vagy éppen 50 éves haszonbérletbe ad, ami már igen közel jár a tulajdonjog-átruházáshoz. Nem minden vásárló nyer azonban a koszovói privatizáláson. A pristinai Grand Hotelre pályázó bolgár társaság például kifizetett ugyan 600 ezer euró foglalót, ám - miután a koszovói főváros bizonyos körei jelezték, hogy a szállót felrobbantják, s a céget is tönkreteszik - úgy döntött, hogy jobb, ha eláll az üzlettől, s veszni hagyja a pénzt.

Az ingatlan-nyilvántartási adatok szerint a koszovói ingatlanok - beleértve a termőföldet is - területének 58 százaléka szerb tulajdonban van, csak éppen a tulajdonosok kétharmada elmenekült. Az Ahtisaari-terv szerint ők a koszovói vagyonügynökségtől kérhetik - távozásuk után albánok által elfoglalt - ingatlanaik visszaadását. Ha az intézményi döntés nem tetszik nekik, bírósághoz is fordulhatnak. Vagy éppen visszamehetnek Koszovóba, hogy követeljék tulajdonukat, ám ezt 7 év alatt alig 4 ezren merték megtenni, vagyis a Koszovóból elmenekültek 2 százaléka. Pedig jól tennék, ha sietnének, mert az érvényes szabályozás szerint a menekültek ingatlanát megszerzők tíz év használat után tulajdonjoghoz is jutnak.

Az Ahtisaari-terv az államadósság kérdését is ugyanolyan "precizitással" kezeli, mint a tulajdonjogi problémákat. Kimondja, hogy koszovói-szerb tárgyalásokon kell megállapítani, mennyivel részesedjen Koszovó a szerb állami adósságból, de nem pontosítja, hogy milyen adósságból. A valaha legelmaradottabb, legszegényebb - ipar és infrastruktúra nélküli - jugoszláviai területre belgrádi számítások szerint az elmúlt évtizedekben majd negyvenmilliárd dollár áramlott. Szerbia saját pénzéből mintegy 17 milliárd dollárt szánt a helyi fejlesztésekre, s felvett - ugyancsak koszovói beruházásokra - további 17 milliárd dollárt, amiből eddig 1,8-et fizetett vissza, természetesen a kamatokon túl. Belgrád azután is viselte az adósságterheket, hogy Koszovó majd nyolc éve kikerült a fennhatósága alól, s elkezdődött vállalatainak elkótyavetyélése.

Hogy mit veszít még el Szerbia, s mit nyernek meg koszovói és albániai vállalkozók, valamint azok, akik - ma még láthatatlanul - mögöttük állnak? Szakemberek 500 milliárd dollárra értékelik a koszovói - főleg lignitből álló - energiavagyont, amelynek kutatásába, kitermelésébe és a rajta működő hőerőművek építésébe Belgrád már több mint tízmilliárd dollárt fektetett. A becslések szerint 8, de egyes szakértők szerint 14 milliárd tonna ligniten kívül a balkáni hegyek legalább 7 millió tonna ólmot és cinket, 13,3 millió tonna kobaltot és nikkelt is rejtenek. A bauxit készletét 1,7, a magnezitét 5,4 millió tonnára becsülik a szakemberek. Hasznosítható mennyiségben - tehát megéri bányászni - van még ezüst, vasérc, a ritkafémek közül pedig indium, kadmium, germánium, tallium és gallium. Ezt az - energiahordozókon kívüli - ásványi vagyont a Világbank egy kimutatása 13,5 milliárd euróra értékelte.

MTI - fidesz.hu