A 2008-as elnökválasztás különlegessége, hogy valószínűleg több politikus úgy dönt, nem vesz igénybe közpénzeket kampányához sem az előválasztások idején, sem azt követően. A demokrata párti Hillary Clinton, New York-i szenátor már bejelentette ez irányú szándékát, és minden bizonnyal követi őt a republikánusok egyik legesélyesebb pályázója, John McCain arizonai szenátor. A hosszúra nyúló kampány miatt a pályázók érthető módon arra törekednek, hogy a lehető legtöbb adományt gyűjtsék össze. Emögött egyszerű és könyörtelen logika húzódik: az a pályázó, aki nem tud elegendő forrást mozgósítani, idő előtt elvérzik.

Michael Toner, a Szövetségi Választási Bizottság elnöke szerint a 2008-as "az amerikai történelem legdrágább választása" lesz; a várható kiadásokat egymilliárd dollárra becsülte. A The Washington Times úgy számol, mindkét nagy párt elnökjelöltje képes lesz 500-500 millió dollárt összegyűjteni kampányára. Toner és más szakértők úgy látják: az elnökjelöltségre pályázóknak legalább 100 millió dollárt kell összegyűjteniük az előválasztások idejére ahhoz, hogy eséllyel folytathassák a megmérettetést. Mivel a politikusoknak folyamatosan számot kell adniuk a számlájukon gyűlő adományokról, a sajtó minden bizonnyal a pénzügyi erősorrend alapján fogja megosztani figyelmét az aspiránsok között. A kampányfinanszírozási adatokat a politikusok először idén március végén lesznek kötelesek közzétenni.

Hillary Clinton tehát bejelentette, hogy "köszöni szépen, de egyáltalán nem kér" a közpénzekből. Amióta 1976-ban bevezették, hogy a kampányokat részben az adófizetők pénzéből finanszírozzák (mindenki 3 dollárral járulhat hozzá a választási alaphoz), ő az első politikus, aki sem az előválasztások idejére, sem az azokat lezáró nyári jelöltállító pártkonvenciók utáni időszakra, az "általános választások" idejére nem igényel szövetségi támogatást.

A washingtoni politikai elit Richard Nixon elnök 1972-es újraválasztását követően, a pénzadományokkal történt visszaélések nyomán jutott egyetértésre arról, hogy elejét kell venni a korrupciós botrányoknak. A nagytőke befolyásának csökkentése végett bevezették a kampányok közfinanszírozásának rendszerét, amelynek keretében korlátozták a magánszemélyek adományait. Ennek a rendszernek tőrdöfést jelent Clinton bejelentése. Az aspiránsoknak nem kötelező igénybe venni a szövetségi támogatást, de ha kérik, akkor limitálva van kampányuk költségvetése. Jelenleg az előválasztások idejére legfeljebb 50 millió dollár központi támogatást kaphat egy pályázó, aki ugyanekkora összegű magánadományt is igénybe vehet. Összesen tehát 100 millió dollárt költhet el. A jelöltállító pártkonvenciók után az a jelölt, aki igénybe veszi a szövetségi támogatást - amely ebben az időszakban is mintegy 50 millió dollár - nem használhat fel magánpénzeket.

Ezektől a korlátozásoktól akart megszabadulni Clinton, tudván, hogy saját maga jóval több pénzt tud összegyűjteni a szövetségi korlátnál. A 2004-es választások előtt hasonló okból már több politikus elutasította az előválasztásokra igényelhető szövetségi pénzt, de Hillary Clinton az első, aki az általános választásokra sem kér támogatást.

A kampánykiadások növekedési ütemét mutatja, hogy legutóbb George Bush és kihívója, John Kerry - egyikük sem igényelt központi támogatást az előválasztásokra - 270 millió, illetve 235 millió dollárt költött a kampányra. Bush 2000-ben még 186 millió dollárral nyert elnökséget, Ronald Reagan 1980-ban pedig 29 milliót fordított korteshadjáratára. Hillary Clinton - aki lehet, hogy kimondta a korrupciós ügyeket eddig sikerrel kordában tartó, a "tiszta hatalom" zálogaként bevezetett közfinanszírozási rendszer halálos ítéletét - az elemzők szerint végső soron nem hibáztatható, hiszen döntése csak betetőzte a finanszírozási rendszer régóta érezhető válságát. A kongresszus máig nem emelte meg a költségvetési korlátot, amely nem tartott lépést a megdrágult kampányokkal. Ezért szinte várható volt, hogy egy tőkeerős aspiráns előbb-utóbb teljesen megkerüli a szövetségi támogatási rendszert és a vele járó adminisztratív korlátozást. Lépése teljesen jogszerű, az alkotmánybíróság egy korábbi döntésében ugyanis leszögezte: a kampányok költségvetésének limitálása a szólás szabadságának korlátozásával érne fel.

Egyes politikusok és elemzők "szomorúnak, megalázónak, erkölcsrombolónak" tartják, hogy a pénz diktál. Elítélik, hogy a nagytőke uralma határozza meg az elnökválasztást, esetleg eleve kudarcra ítélve a kiemelkedő képességű, ám szerényebb pénztárcájú és ismertségű politikusokat. A jelenség mindenesetre olyannyira nem újdonság, hogy a politikai befolyásra törekvő tőkeerős csoportok már az 1980-as évek közepétől kezdődően megtalálták az útjait annak, hogyan játsszák ki a kampányok költségvetési korlátozásait. Különféle közvetítő szervezeteken keresztül nem ellenőrizhető, "puha pénzeket" juttattak az általuk támogatott politikusoknak, akiknek - választási diadal esetén - bizonyosan benyújtották a számlát.

A "tiszta pénz" vagy "tiszta választás" elképzelés támogatói minden aspiránsnak meghatározott, azonos nagyságú összeget adnának kampánycélra. Erre egyebek mellett bizonyos számú támogató aláírás bemutatása esetén lehetne igényt tartani. A reformkezdeményezés szerint a politikusok egyáltalán nem fogadhatnának el külső adományt, és saját vagyonukat sem használhatnák fel korteskedésre. Arizona és Maine államban 2000 óta ez az elv működik minden választott állami tisztviselői és törvényhozói poszt esetében. Ennek a tiszta rendszernek szövetségi szinten azonban nem sok támogatója akad.

MTI - fidesz.hu