"Tudod, az a legborzasztóbb, hogy látom a gyerekeinket, ahogy ugyanabban a kitérdelt mackóban járnak kirándulni, és ugyanazokat a bugyuta hazugságokat hallgatva nőnek fel; nem látok előttük semmi perspektívát."
Most, hogy arról hallani: 13 ezer pedagógus egy évi bérét áldozzák fel, hogy valami kolhozosításra emlékeztető hevülettel űrállomást csináljanak az osztálytermekből, azokból a termekből, melyekből eltűnnek immár a gyerekek, s amelyekben gyakran krétára sem telik, fel-felötlenek bennem ezek a szavak.

Évekkel ezelőtt hallottam ezt a mondatot a gyermekek újabb jövőtlenségéről, a szép reményű, makulátlan tisztaságú balos választási győzelmek után, amikor még csak megindultunk lefelé a lejtőn. Hogy ki mondta ki ezt a mondatot, az talán nem is annyira lényeges már; egyébként is, az egyre erősödő kontúrokkal restaurált régi-új szocializmus korában százszor meggondolja az ember, odadob-e valakit a titkos életű hálózatok egyre bővülő, egyre éberebb, mohóbb csápjai közé.

Nem is erről a magyar választópolgárról van szó; hiszen akinek "szívében megterem az érett és tünődő kevésszavú alázat", és többgyermekes szülőként nap mint nap szembesül iskolarendszerünk napi túlélési gondjaival, s az alapítványosdira költeni nem tudó, gyermekeiket így az adott közegből kiemelni nem képes családok dilemmáival, nyilvánvalóan átérzi e szavak súlyát.

30 ezer tanteremben villog majd a digitális tábla: de szép is lesz az! Bizonyára feledteti az olyan kisebb kellemetlenségeket, hogy miközben Európa tán legsúlyosabb adóterheit nyögve a szülők maximálisan hozzájárulnak a tanintézmények működéséhez, olyan elemi problémákkal kell küzdeni, mint a papírzsebkendő, a WC-papír, vagy akár a fent említett kréta hiánya - az önkormányzati iskoláknak ugyanis valahogy nem mindig telik ilyesmire, s akkor közadakozásból, gyakorlatilag újabb hozzájárulásként küldjük be a nélkülözhetetlen holmikat. A számítógépes játékok által elhülyített, a kisemmizett és beletörődött szülők fásultsága folytán gyakran éjszakáig válogatás nélkül szörnyű tévéműsorokat bámuló, zaklatott idegrendszerű gyermekeknek felüdülés lesz majd, ha az osztályteremben is a képernyőt bámulhatják.

Az elektronika csodái bizonyára ad acta teszik az olyan problémákat, hogy az egyre agresszívabb nebuló-közegből az ember fia és leánya egyik nap azzal jön haza, hogy a tornaöltözőben egy antiszociális állatka merő szórakozásból úgy megverte az egyik osztálytársukat, hogy annak eltört a karja, másik nap pedig azzal, hogy velük egyívású gyerekek kifosztották és megverték egy társukat a villamoson, majd elrabolták a mobiltelefonját. Azt a mobiltelefont, melyen újabb és újabb, olyan felvételeket mutogatnak otthon a lelkes csemeték, melyen osztálytársaik rögtönzött forgatókönyv alapján verekedést imitálnak a szünetben az osztályteremben, vagy olyan képsorokat, melyen valóban verekszenek, gyűlölettől eltorzult arccal, magasba emelt lábbal célozva az ellenfél arcába, egy véletlen könyök-súrlódás miatt. Ahogy azt a filmekben látták.

Micsoda becsülete lesz így az írásnak, az írásbeliségnek: már a táblára sem kerülnek föl azok az egyre kevésbé ismert, öreges, szép latin betűk. Bár miféle írásbeliségről beszélünk: miközben a monstre beruházásról áradozik az elragadtatott szocialista politikus ("Nehogy már a krétát válasszuk a XXI. században!"), kijött az egyetemekről, főiskolákról az első olyan nemzedék, amelynek súlyos szövegértési problémái vannak, nem tudja, melyik tengerbe ömlik a Duna, nem ismeri népdalainkat. Az ember elgondolkodik, mit tudhatnak, mit ismerhetnek azok az egyre növekvő, koordinálatlan tömegek, akik már a hatodik-nyolcadik általános után kihullanak az oktatás szövetéből, vagy akik valami formális szakképzést kapva, ám technikai analfabétaként, alulképzetten, nyelvtudás nélkül kallódnak ebben a vállunkra épülő, díszes, digitális szép új világban.

Magyar Nemzet, Udvardy Zoltán
fidesz.hu