Dárfúr kicse: a föld

A dárfúri háború következtében alakult ki a világ legnagyobb menekültvárosa: Gereida, a hajdani 30 ezres kisváros körzetében ma ameddig a szem ellát, fehér sátrak sorakoznak; 130 ezer ember él itt. A háború kiürítette a falvakat, így "urbanizálódott" a hatalmas délnyugat-szudáni tartomány, ahol ma minden harmadik személy menekült. Korábban földműveléssel és pásztorkodással foglalkoztak, ma Gereida és más hasonló sátorvárosok lakói, élelmiszer-ellátásuk kizárólag a nemzetközi segélytől függ. Miután december 18-án a külföldi segélyszervezetek aktivistáit megtámadták és elűzték, Gereidában a menekültek már az élelmiszert sem kapnak, mivel azt addig egy francia segélyszervezet biztosította. Az elhagyott mezők pedig parlagon maradtak, vagy gazdát cseréltek.

Jerome Tubiana Afrika-kutató, a dárfúri konfliktus elemzője egy cikkében rámutatott, hogy az arab milicisták között a földhasználati jogokkal nem rendelkező csoportok voltak a legaktívabbak. "Ők arra használták fel a háborút, hogy rátegyék a kezüket a maguknak kiszemelt, de történelmileg nem arab csoportokhoz tartozó földekre." Igaz, hogy a Kartúm által pénzelt és felfegyverzett rettegett dzsandzsavíd milíciák ma nem akarnak megválni a fegyvereiktől pusztán azért, hogy farmer-dzsentlemenekké váljanak. Azt viszont jól tudják, hogy akinek van földje, az művelhető területekkel, vízforrásokkal és legelőkkel rendelkezik.

Dárfúrban, amelynek területe Franciaországéval egyenlő, a föld az egyedüli kincs. És a rendelkezésre álló földterület szamárbőrként csökken a szárazságok, a lakosság és a nyájak növekedése, vagy a nomádok mind gyakoribb letelepedése következtében. A birtokbavétel hivatalos elismertetése érdekében az arab csoportok a korszerű földtulajdonrendszert veszik védelmükbe a hagyományos úgynevezett dar és hawakir (föld és terület) földhasználati rendszerrel szemben, a hagyományos jogok elismertetése viszont a nem arab népesség egyöntetű követelésének tűnik, magyarázza Tubiana.

A Szahel-övezet közös gondja

A letelepedett földművelők és a nomádok közötti feszültség az egész szudáni-szaheli sáv lakosságára jellemző. Mauritániától Maliig se szeri se száma a - néha vérontással járó - konfliktusoknak, leszámolásoknak. Dárfúr szó szerint a fúrok (a soketnikumú állam egyik nagy nem arab törzse) földjét jelenti, amelynek ezt a státusát most vérrel-vassal próbálják megváltoztatni. A Szudáni Felszabadítási Hadsereg (SLA) lázadó vezetői meg vannak erről győződve. "A szudáni kormány végig akarja vinni a feketék ellen indított népirtó hadjáratot, és a földeket a dzsandzsavídok és az arabok a kezére akarja játszani" - mondja az SLA egyik vezetője, Abdul Vahid al-Núr. A népirtás szó, amelyet az amerikaiak Dárfúrral kapcsolatban is használnak - az európaiak viszont elutasítanak - természetesen Ruandára utal. Az ezer domb országában, amely az egyik legsűrűbben lakott Afrikában, a földtulajdon megváltoztatása nem tekinthető a tuszikat sújtó 1994-es népírtás okának, de nagy szerepe volt a feszültségek súlyosbodásában

Zimbabwe, Dél-Afrika földéhsége

A földrész másik részén, Zimbabwéban ugyancsak a földért bontakozott ki olyan konfliktus, mely pusztító hatást gyakorol az Afrika déli részének "gabonatárolójaként" számon tartott ország gazdaságára. Ma csaknem 3 millió zimbabwei - a lakosság negyedrésze - a nemzetközi élelmiszersegélytől függ. A Robert Mugabe elnök által 2000-ben bejelentett "nagy földreform" katasztrofális következményekkel járt. A régi Rhodesia faji elkülönítő rendszerétől örökölt egyenlőtlenségek kiegyenlítésére meghirdetett állítólagos reform elsősorban arra szolgált, hogy az ötezer fehér farmer 80 százalékát elűzzék földjeikről. Ezekre azonnal a rezsim potentátjai tették rá a kezüket, anélkül, hogy meg akarták vagy tudták volna művelni azokat. Zimbabwéban, akárcsak Dél-Afrikában és kevésbé láthatóan Namíbiában, az apartheid-rendszer bukása óta már több kísérlet történt arra, hogy méltányosabban osszák el a földeket a feketék és a fehérek között.

Dél-Afrikában 1994-ben fogadták el azt a programot, amelynek értelmében öt év alatt a fehér mezőgazdasági tulajdon 30 százalékát kellett volna átadni 600 ezer fekete kisfarmernek. Zimbabwétől eltérően nem elkobozzák, hanem állami támogatással megvásárolják. A megfelelő anyagi eszközök hiánya miatt azonban az e célra szánt földeknek alig 3 százalékát osztották szét tíz év alatt. A földtulajdon egyenlőtlenségének korrigálása a költségvetési korlátokba ütközött. 2000-ben, amikor Zimbabwe elindította a maga földreformját, Dél-Afrika módosította programjának stratégiai célját. Már nem arról van szó, hogy a szegények szegényeinek osszanak földet, hanem arról, hogy megteremtsék a fekete farmerek rétegét - mutatott rá Thierry Vircoulon francia diplomata egyik tanulmányában. A földigénylőknek ezentúl bizonyítani kell szakértelmüket és azt, hogy rendelkeznek saját tőkével.

Nincs tehát szó a sommás zimbabwei módszerekről, még kevésbé a dárfúri háborús "tisztogatásról". Ha igaz is, hogy Afrikában mindenütt érezhető a föld megszerzését célzó nyomás, módszerei országonként változóak. Zimbabwéban a lakosság 67 százaléka a mezőgazdaságban dolgozik. Dél-Afrikában fordított a helyzet: a lakosság csaknem 60 százaléka városlakó. Ha az utóbbiban vagy Namíbiában vannak is feszültségek e kérdésben, nem fenyeget háború.

Elefántcsontpart: törzsökösök és jöttmentek

Más a helyzet Elefántcsontparton, ahol a polgárháború veszélye továbbra is reális. Az "északi" lázadók és Laurent Gbagbo "déli" hívei közötti összecsapások mögött egy másik csata dúl: ez is valójában a földért folyik. A még erősen mezőgazdasági jellegű országban a falusi lakosság külföldi eredetű - leginkább burkinabé, továbbá mali és guineai származású -, ezért ez robbanékony kérdés. Jean-Pierre Dozon szakértő szerint a tulajdon problémáját csak úgy lehet megoldani, ha elfogadják, hogy földjeiken hagyják a más térségekből érkezetteket, akik nagy szerepet játszanak az ország mezőgazdaságában, és akik közül sokan még az ötvenes években örökölték a földet felmenőiktől. Emellett azonban az "autochton" helyi lakosságnak is lehetőséget kell biztosítani arra, hogy földhöz jusson, visszavásárolja a földet a későbbi bevándorlóktól megfelelő kompenzációs rendszer révén.

Csakhogy az 1995-ös törvény új "vérvonal-jogot" határoz meg, (csak az vehet földet, aki az országban született olyan szülőktől, akiknek a szülei is elefántcsontpartiak), és ez aligha szolgálja ezt a kettős célt. A földért folytatott küzdelemben mindennapos az identitási rálicitálás. "Az emlékezetek harca zajlik, mindenki saját vérvonalát, őseit hangsúlyozza" - mondja Dozon.

Dárfúri okok és tünetek

A szudáni Darfúrban hasonló a helyzet, a feketék és az arabok közötti ellentét nem a háború oka, hanem egyik legbiztosabb és legszörnyűbb szimptómája. Szudánban és a Szahel többi országaiban (Mauritánia, Mali, Niger, Csád) a hetvenes évek szárazságai óta az élelmiszertermelés (köles, cirok stb.) észak felé tolódott el, ami maga is fokozta a sivatagosodást. A földhiány kiélezte a letelepedett földművesek és a nomád pásztorok közötti ellentéteket, és ez időről időre konfliktusokhoz vezet a határterületeken.

Marc Lavergne, aki 2006 szeptemberében egy Szudánnal foglalkozó ENSZ szakértői tanácskozás koordinátora volt, a földért folyó mai konfliktusok okát kissé eltérően elemzi, így a globalizációra is visszavezeti. Az afrikai társadalmak ma már nem elszigeteltek, a helyi élelmiszertermeléssel egyre inkább versenyeznek az importtermékek, de az exportra termelő farmokat is egyre inkább fenyegeti a konkurencia. A világháló és a parabola-antennák révén igen csábító kép rajzolódik ki a fejlett országokról, így a lakosság nagy része, főként a fiatalok úgy érzi, sorsára hagyták. Ez nagy keserűséget kelt bennük, különös tekintettel arra, hogy a földön kívül nincs más erőforrásuk; másrészt ahhoz sincsenek eszközeik, hogy belterjes földművelést folytassanak. A földhözkötöttséget így sokan egyre inkább kényszerhelyzetként élik meg, a hagyományos közösség olyan maradványaként, amelyben már senki sem hisz igazán - más rétegek szemében a föld továbbra is mentsvár.

A demográfiai tényező

Az elemző szerint további kulcstényező a demográfiai nyomás. Afrikában 20-25 évenként megkétszereződik a lakosság anélkül, hogy számára igazi távlat nyílna. Szinte nem létezik ipar, az infrastruktúra, a képzés nem kielégítő. Dél-Afrika kivételével a földrész lekéste az iparosítás vonatát. Így a földéhség robbanásokhoz vezet. Ruandában a hutuk egyik célja az volt, hogy likvidálják a dombvidék lakóinak 15 százalékát, és így megszerezzék a földjeiket. Ehhez a hatalom propagandája tökéletes bűnbakká változtatta a tuszikat.

Az afrikai háborúk új vonása, hogy a résztvevők összetétele is változik. Már nem a régi vezetők vívják őket, hanem fiatalok, akik gyakran a városok szülöttei. Ez volt a jellemző Sierra Leonéban, ez látható Szomáliában, és bizonyos mértékben Elefántcsontparton is. Az öregek, a királyok, törzsfőnökök, a helyi vezetők tekintélye megrendült, sokfelé egyszerűen elsöpörték őket, a legitimitás rendje összeomlott. A régi notabilitások nem voltak képesek szembeszállni a Nyugattal, és most ennek isszák meg a levét.

A föld szerepe ezekben az új háborúkban megváltozott: a föld inkább a konfliktus ürügyévé válik, hiszen már nem tudja eltartani lakóit. A háború viszont pénzt és presztízst hoz. Dárfúrban egy dzsandzsavíd milicista havi keresete 70 dollártól 200 dollárig terjed, ami egyenlő a helyi lakók egy évi átlagos jövedelmével. A háború révén nőkhöz lehet jutni, és mindenfajta határt át lehet lépni. A háborúk a sodródó társadalmak szimptómái, azokéi, ahol megszűntek az eddigi fogódzók. Ez vezet ahhoz, hogy ugyanakkor újjászületik a lokálpatriotizmus valamilyen változata, ami gyakran a "reciklált hagyományos értékek" újrahasznosítását jelenti személyes vagy korporatív stratégiai célokra. Ez érvényes Kartúm szélsőséges muzulmánjaira is - hangoztatja Lavergne a Le Monde-ban.

Mi történik ilyen körülmények között azokkal a darfúri földekkel, amelyekről elűzik azokat, akik eddig művelték őket? A mezőgazdaság eddig sem volt kielégítő megoldás, de ez volt az egyedüli tevékenység, amely biztosította a csoport megélhetését. Kartúm célja Dárfúrban a földművelők felváltása arab nomádokkal olymódon, hogy az utóbbiak az állam eszközei és lekötelezettjei legyenek a jövőben. E terv értelmében a nem arab földművesek egy részének maradnia kellene, hogy megműveljék a földet, de már úgy, hogy új uraiknak legyenek alárendelve. Ez magyarázza azt, hogy a földjeikről elűzöttek többsége inkább a nemzetközi segélyszervezetek által fenntartott táborokban marad, mintsem hogy visszatérjen azokra a földekre, ahol, mint maguk mondják, "rabszolgaként" bánnak velük.

MTI - fidesz.hu