Milyen sikernek értékeli Miniszterelnök Úr azt, hogy kilométeres sorban várnak erre a dedikálásra?

Ötvenhat emlékének a sikere ez. Végül is azért jöttünk itt össze, hogy visszagondoljunk a 2002-es év október 23-i megemlékezésére, ünnepségére, ahol több mint negyedmillióan, tehát több mint 250 ezren voltunk. És úgy tűnik, mindannyiunkban, vagy legalábbis nagyon sokakban kellemes emléket hagyott az az együttlét. '56 ereje ilyen. Még néhány évtizedig meg fogunk tudni élni ebből - nem politikai értelemben, hanem lelki értelemben. A magyarok még meríthetnek ebből.

Politika, gazdaság. Mindig és mindenhol a híradások, elemzések fókuszában. De vajon miért nem alapvető kérdés, hogy előbbre juthat-e egy nemzet, ha szellemiségében torzul, erkölcsiségében gyengül?

Amire most szükség van, a nagypolitikában is, az nem a hagyományos politikai munka és nem is a hagyományos politikusok.
Olyan időket élünk, amikor ugye az embert, ha nem tetszik neki, ami történik, és ezt szóvá teszi, akkor bíróság elé citálják, meghurcolják, lejáratják, kirúgják. Sajtótámadás kereszttüzébe teszik, helyezik. Szóval gyalázatos dolgok történnek az emberekkel. Aki nem úgy gondolkodik, mint a kormány, meg a kormány holdudvara, meg az őket kiszolgáló értelmiségiek és médiaemberek, az bizony sokat szenved most. Ezzel szemben most nem politikai küzdelemre van szükség, hanem úgy, mint 1988-89-ben volt, mert tulajdonképpen ezeket az időket éljük át újra, most civilekre van szükség. Bátor emberekre, akikben van civil kurázsi. Nekünk is így kell viselkedni, tehát lehet, hogy én voltam valaha miniszterelnök meg parlamenti képviselő is vagyok, de most nem ebbéli minőségemben van rám szüksége az embereknek, hanem sokkal inkább valami kurázsival rendelkező civilként. Ezért nem is annyira a parlamentben kell intézkedni, és a pártok élén, hanem sokkal inkább a társadalom az egészséges ellenállóképességét szervezni. Ezek a találkozók mind erről szólnak. Erősítjük egymást, ötleteket adunk egymásnak, kitartásra buzdítjuk egymást. Ez egy civil összejövetel, és mint hogy 1989-90-ben az emberek civil tudata, a független emberi méltósághoz ragaszkodó érzülete hozta meg a rendszerváltást, ez fogja majd meghozni szerintem azt is, hogy ezek a rossz idők, amelyben most élünk, ezek a rossz kedvű rossz idők elmúljanak a fejünk felől, és magunk mögött hagyhassuk. Úgyhogy készülődünk. Minden ilyen találkozás, még egy dedikálás is, bizony készülődés a fordulatra és a fordulat utáni új lehetőségekre.

Ebből a beszédéből hadd idézzek egy gondolatot. A vége felé Ön azt mondta október 23-án, hogy míg ennyien leszünk ezen az úton, Magyarországot soha nem fogják legyőzni. Valójában ki az ellenfél, ki az ellenség, aki győzni akar Magyarországon?

Ha egy mély emberi szempontból nézzük a politikai rendszereket, akkor lényegében csak kétfélét tudunk megkülönböztetni. Vannak olyan politikai rendszerek, amelyek az emberben lakó jót akarják megszólítani, és arra bíztatják az embert, hogy maga is próbálja saját magában a jót erősíteni. És vannak olyan rendszerek, amelyek arra építenek, hogy meg tudják szólítani az emberben meglévő eredendő, esendő rosszara való hajlamokat. Irigységet, erőszakot, gyűlöletet, lenézést, más méltóságába való beleavatkozást, belegázolást. Szóval az emberben vannak rossz dolgok. Most olyan időket élünk, amikor ki vagyunk téve egy olyan politikai rendszernek, ami láthatóan állandóan az emberek rosszabbik énjét szólongatja. De nemcsak a politikai életben, hanem ugye egy politikai vezetés, egy kormányzat hangulata, gondolkodásmódja, értékvilága, az, mint amikor a követ beledobjuk a vízbe, gyűrűként az egész társadalmon végig ér.
Nézze, nem voltak olyan tévéműsorok az előző kormány alatt, mint amik most vannak, és amelyektől a jó érzésű emberek tekintélyes része levegőhöz sem jut, nemhogy szóhoz. Szörnyedve nézi, hogy kérem, ez lehetséges, és próbálja a gyerekét elzavarni a tévékészülékek elől már este 7-8 óra környékén is. Mert olyanokat lát és hall ott, ami nem való gyermek fejének meg gondolkodásának meg lelkének. Szóval azt gondolom, hogy rossz állapotban van Magyarország ilyen szempontból. De nem tudjuk.
Ördögi dolog az, hogy az emberek nagy része nem is érzi tulajdonképpen, hogy nap mint nap csábításnak van kitéve. Nap mint nap megkísértik tulajdonképpen, hogy ne a jót, hanem a rosszat válassza. És hát néhány esztendő bizony nyomot tud hagyni egy ország lelkiállapotán. Ezért kell ezt a négy esztendőt kurtítani, de semmiképpen nem engedni, hogy még egyszer megismétlődjék. Tehát ha nem politikailag nézem azt, ami történik velünk, akkor azt tudom mondani, hogy egy önbecsülésében fogyatkozó, a saját méltóságának a szükségességét egyre kevésbé érző, önbizalmában jelentősen megfogyatkozott hangulatú országban élünk most.
Ráadásul a legrosszabb időkben. Mert éppen az Európai Unió tagságának küszöbén állunk, és ott az összes nemzet jobb állapotban van, mint mi. Mert ők mind függetlenek, az emberi méltóságra építik a belső berendezkedésüket versenyképesek, önbizalmuk van, és mi most éppen visszamászunk a lábtörlő alá - ahelyett, hogy végre előjönnénk, és azt mondanánk, hogy elvárjuk a világtól, hogy most már úgy viselkedjenek velünk, mint ahogy Hollandiával, Németországgal, Belgiummal vagy Franciaországgal viselkednek. Az Európai Unió biztosa, Verheugen úr a státustörvény kapcsán nem merne egyetlen nyugat-európai országnak sem olyan levelet írni, mint amit megengedett magának velünk szemben. Ez azért van, mert ő is érzékeli, hogy mi is másképpen viselkedünk, mint ahogy egyébként a nyugat-európai államok teszik. Ezért ő is úgy érzi, most nem a személye az érdekes, az Európai Unió brüsszeli tisztségviselői is úgy érzik, hogy többet engedhetnek meg velünk szemben maguknak, mint a többi országgal, már belül lévő országokkal szemben. Éppen egy olyan időpontban vagyunk, amikor, ha az Európai Unión belül versenyképesek akarunk lenni, akkor bizony öntudatra, optimizmusra, az akaraterőre, a saját képességekbe vetett hitre volna leginkább szükség, mert e nélkül a gazdaságban sem leszünk versenyképesek. No hát, így összességében, anélkül, hogy elemezném a helyzetet, azt tudom mondani, hogy mindannyian érezzük talán, akik szoktunk gondolkodni az ország lelki-szellemi állapotairól, hogy nyomasztó a helyzet. Még ráadásul azt sem mondhatom, hogy egy-egy kormányzati lépés olyan csattanásszerűen beleütközne a jó érzésbe, hanem úgy körülfon bennünket, úgy benyálaz bennünket, mint egy pók szövi a hálóját. Egyre inkább úgy érezzük, hogy szűkebb a mozgástér, rosszabb a hangulat, fogynak a kedvező kilátások, a jókedvünknek inkább tele van, mint nyara, szóval nincs jó állapotban az ország.
Fél évvel ezelőtt, 8 hónappal ezelőtt a kormányváltáskor Magyarország egy felemelt fejű, a jövőjébe bizakodva tekintő, reménykedő ország volt. Ez a remény, ez a felemelt fejű, egyenes tekintet egyre homályosabb, egyre erőtlenebb, egyre inkább fogyatkozik. Én nem vagyok boldog. Nem lehetünk boldogok amiatt, amit magunk körül tapasztalunk.

Mit lehet akkor tenni?

Civilnek kell lenni. Most még a parlamenti politikusoknak is. Szervezkedni kell, és készülődni kell. És nem szabad engedni, hogy ez a saját köreinkbe beszivárogjon. Tehát lehet, hogy körülöttünk most az egész világ egy nagy kísértés, hogy mi is inkább a rosszabbik énünket engedjük elszabadulni, de nekünk ezen uralkodni kell. Nem szabad ezt megtenni, és meg kell próbálni a saját köreinkbe továbbra is inkább a szeretet, az összefogás, a megértés, az emberi méltóság tisztelete, odaadás, a saját értékeink mellett szervezni az életünket.

fidesz.hu