Az egyik Szerbia, hiszen Sterbik jugoszláv válogatottként robbant be a nemzetközi elitbe, a másik Magyarország, ugyanis a délvidéki Zentán született és Adán felcseperedett sportembert a mi fiunknak tekintettük. Pedig úgy veszítettük el, hogy előtte meg sem szereztük. A kérdés most az, kell-e, szabad-e úgy éreznünk, hogy csalódtunk. Benne és saját magunkban.

Sterbik Árpád magyar családban és magyar többségű településen, de Jugoszláviában és a jugoszláv kézilabdában nőtt fel. A plávik korosztályos csapatait megjárva nyert bronzérmet a felnőttválogatottal az 1999-es és a 2001-es világbajnokságon, valamint vívott olimpiai elődöntőt 2000-ben Sydneyben. Amikor Veszprémbe szerződött, magyar részről szinte azonnal felvetődött honosítása lehetősége, ő azonban azzal hárította el a megkeresést, hogy nagyobb erőt és perspektívát lát a jugoszláv nemzeti együttesben, ráadásul annak tagjaival együtt nevelkedett.

A választ elfogadtuk és megértettük, ám amikor a 2003-as vb helyosztóján a magyar csapat - a kapuban azon a meccsen a brillírozó Szathmári Jánossal, odaát Sterbikkel - kétszeri hosszabbítás után 34-33-ra verte Jugoszláviát, és ezzel kijutott az athéni olimpiára, ahonnan egyúttal ellenfelét kiejtette, némi kajánsággal vegyes elégtétellel azt hihettük: eljött a mi időnk.
Aztán mégsem, mert Sterbik Veszprémből a világ leggazdagabb klubjához, a Ciudad Realhoz igazolt, majd a minap másodszor is az eszére, illetve a zsebére hallgatott, amikor elfogadta a spanyol szövetség felajánlkozását.

Újonnan választott otthonában nemcsak busás fizetést és meccspénzt kap 2014-ig, szerződése lejártáig, de azt is megígérték neki, hogy pályafutása végeztével is gondoskodnak róla. Sterbik egy pillanatig sem tagadja, hogy anyagi döntést hozott, amikor igent mondott, ám ezért hiba lenne őt első nekibuzdulásra megbélyegeznünk, elítélnünk. A 2004. decemberi népszavazás óta erre amúgy sincs semmiféle erkölcsi alapunk, de maradjunk a sport berkein belül, és tekintsük át az előző két évtized magyar vonatkozású honosítási és hontalanítási akcióit!
Az első sokkot az 1989-es "kivándorlási hullám" okozta. Rácz Mariann Ausztria, Elekes Csilla és Kiss Éva pedig Németország felé vette az irányt, a klasszisai nélkül maradt válogatott meg sosem észlelt mélységbe zuhant, 13. lett az akkor még létező B világbajnokságon, és kiesett a C csoportba. Az osztrákok kapuját ellenünk is többször kiválóan védő kapus ekkor lett a hazai médiában "Mariann Racz" - miközben egyedi élmény volt látni, amint a magyar-osztrák mecscsek előtt a mi himnuszunkra vigyázzba vágja magát, az ellenfélére lazít -, Kiss Éva klubedzője, Laurencz László pedig azt találta mondani: csak abban az esetben fogadná vissza a játékosát, ha rendszerint a többiek előtt másfél órával érkezne edzésre, hogy mire azok megjönnek, felmossa a padlót.

Tíz év múltán hasonló túlfűtöttséggel ünnepeltük Radulovics Bojanát, a klasszis jobbátlövőt, aki szerbből lett magyarrá a 2000-es olimpiára, és fel sem vetődött bennünk, hogy a határ túloldalán ezért árulónak tartanák. Mint ahogy az idei németországi férfi-világbajnokságon is már az első napon saját hősünkként imádtuk Nenad Puljezevicset, a Belgrádból Szegedre települt kapust, aki ugyanúgy érvelt döntése mellett, mint Sterbik: öt éve él nálunk, közöttünk, annyi jó történt már itt vele, miért ne viszonozná, ha erre alkalma nyílik? Mindvégig hangsúlyoztuk, micsoda kiváló sportoló Ivo Diaz, aki kubai származása és 35 éve ellenére húzóembere a magyar válogatottnak, és értetlenkedtünk egy sort Carlos Perezen, amiért nem képes felismerni a magyar férfi kézilabdázás hosszú távú érdekeit. De vajon mit gondolhatott az elmúlt években egy kubai kézilabdabarát, amikor Hernandezt, Perezt és Diazt a magyar, a zseniális beállós Urios Fonsecát a világbajnok spanyol, esetleg egy picit korábban a tereptárgy méretű Duranonát az izlandi válogatottban látta viszont? Vagy mit mondhatnak a szerbek és a horvátok a kajakozó Janics Natasáról, a mi kétszeres athéni olimpiai bajnokunkról, egyik fő pekingi reménységünkről, akiben állítólag egynyolcadnyi magyar vér folyik, és fivérei továbbra is horvát hajóban utaznak, sokkal kevesebb eredménynyel? (A vízilabdázó Gergely István és a kézilabdázó Ilyés Ferenc esete egészen más, előbbi felvidéki, utóbbi erdélyi magyarként került be az anyaország válogatottjába.)

Ha nyereségeink után visszatérünk a veszteségeinkhez, vegyes kép fogad. Nyári és téli olimpiai aranyérmes is akad, aki tőlünk indult, de nem nálunk ért a csúcsra; itt bizonyára nem is érhetett volna, ezért soha senki nem bántotta az 1964-es amerikai evezős nyolcasban Zimonyi Róbertet vagy az 1994-ben osztrákként aranyérmes gyorskorcsolyázó Hunyady Emesét. Tóth Noémi olasz színekben lett olimpiai bajnok, miközben testvére még a magyar válogatottban pólózott, ráadásul édesapjuk volt a korábbi szövetségi kapitány. Király Hajnalka francia vívóként ötkarikás bronzig és csapatban világbajnoki aranyig jutott, és a sikere mellett a férjét is új hazájában találta meg. Egyiküket sem érte egyetlen rossz szó sem. Valószínűleg azért nem, mert úgy éreztük, nem szenvedtünk kárt a távozásuk miatt. Hunyady és Zimonyi hazánkban nem ment sokra a saját sportágában, Tóth már kimaradt a magyar válogatottból, és Király is nehezen került be oda. Ezért nem a patrióta, hanem a sportbarát lelkünk békélt meg velük. Ugyanebből az okból neheztelt a 2003-as zágrábi női kézilabda-vb-döntő nyolcezer magyar nézője Szabó Melindára, a franciák jobbátlövőjére, akinek a góljai már hiányoztak nekünk. Ráadásul tetézte "vétkeit": Melinda Jacques néven szerepelt, és a dobogó tetején harsányan énekelte a francia himnuszt.

Ha győzünk, senkinek nem szúr szemet. Mint ahogy Sterbiket is azért sajnáljuk, mert ő egész mérkőzéseken át képes úgy védeni, ahogy Puljezevics tette a németországi vb-n a legszebb perceiben. Ettől persze Sterbik Árpád még magyar, hisz annak vallja magát. A profi sportolótól és a harmadik évezred emberétől azonban egyre kevésbé várható el, hogy ezért pályafutását és azt követő anyagi biztonságát is feláldozza.

Ballai Attila, Magyar Nemzet


fidesz.hu