Jól jegyezzük meg az alábbi mondatokat:
Az MSZP tisztújító kongresszusa döntő többséggel Gyurcsány Ferencet választotta a párt elnökének. A jelöltre az 590 szavazó közül 526-an mondtak igent. Az MSZP elnökhelyettese lett Juhász Ferenc 535 igen szavazattal, és Szekeres Imre 494 érvényes igen szavazattal. Ugyancsak megválasztotta a kongresszus az Országos Választmány elnökét, Simon Gábor személyében, aki 581 igen szavazatot kapott. Az Országos Etikai és Egyeztető Bizottság elnöke dr. Simon Gábor lett, 572 szavazattal. A Központi Pénzügyi Ellenőrző Bizottság vezetője Keller László, 371 igen szavazattal. A Magyar Szocialista Párt pénztárnoka ismét Puch László, aki 583 támogató szavazatot kapott a tisztség további betöltéséhez. Megválasztották a három alelnököt is. Az 581 leadott szavazatból Hiller István 466 igen szavazatot kapott, Kiss Péter 542 szavazatot kapott, dr. Ujhelyi István pedig 512 igen vokssal lett az MSZP alelnöke.

Az MSZP hivatalos honlapjáról átvett szöveg száraz, adatgazdag. Ám csak a felszínt mutatja, a lényegről hallgat, ahhoz kissé meg kell kaparnunk a múltat s jövendőt.

A névsort azért nem szabad elfelejteni, mert nincs már messze az az idő, amikor ezen emberek közül többen is úgy fognak beszélni a mostanság történtekről és történendőkről, mintha semmi közük sem lett volna (lenne) hozzá. Amikor Gyurcsány Ferenc el fog tűnni a süllyesztőben, akkor ezen illusztris személyek közül többen hangosan fogják bírálni őt, és úgy fognak tenni, mintha minden baj okozója egyedül Gyurcsány Ferenc lett volna.

Hát nem! Tettestársak a politikai borzalmak elkövetésében a Juhász Ferenctől Puch Lászlóig terjedő sorból mindnyájan. Hiába akarnak majd úgy tenni, mint a Rákosi elvtársat bírálók 1957-ben, amikor a politikai minimum volt elhatárolódni a köpcös dagi sátántól, és hirtelenjében senki sem akadt, aki emlékezett volna a Központi Vezetőség tagnévsorára mondjuk 1955-ből.

Pedig erkölcsi kötelességünk nem felejteni. Nem felejthetjük el például, hogy Keller László jóval több, mint ezermillió forint közpénzt költött el arra, hogy legalább egyetlenegy kormányzati tisztviselőt bíróság elé állíttasson az Orbán-adminisztrációból. Egyelőre nem tudjuk, mire lett volna képes a Keller László-i indulat példának okáért 1949-ben, de azt láthatjuk, hogy egy Keller ma is nélkülözhetetlen a Magyar Szocialista Pártban.

És akkor térjünk a legkínosabb kérdésre: mire kért és kapott felhatalmazást Gyurcsány Ferenc a párttól?

Röviden: a baloldal politikájának megújítására.

Mit is jelentsen ez a valóságban? A párt, amely elvből elhatárolódik a saját 1989 előtti történetétől, most "megújul". Azonban emlékszünk arra is, hogy 1989 óta már vagy hétszer újult meg, és jelentette be, hogy most már végleg istenigazából, egyszer s mindenkorra, teljesen és tutin modern szociáldemokrata párttá vált. Elvben az alapításkor is ez történt, ezt jelezte Horn Gyula, amikor pártelnök lett, ugyanő az 1994-es hatalomátvételkor, majd '95-ben a Bokros-csomag kommunikációjában, aztán Kovács László 1998-ban, az ellenzékbe vonulás utáni elnökváltáskor, aztán 2002-ben az új kormányzás kezdetén, továbbá 2004-ben Gyurcsány miniszterelnökségének kezdetén, és most megint. Gyurcsány Ferenc programjait meg már mazochizmus volna lajstromozni.

Mégis, mi lehet a nóvum a következőkben?

A legfontosabb újítás igen szomorú: Gyurcsány Ferenc arra kapott felhatalmazást, hogy lövethet.

Első pillantásra meg lehet lepődni, sőt sértődni, de tessék csak belegondolni! Igen, van Magyarországon egy embercsoport, az MSZP, amelynek legfelső grémiuma felhatalmazta a miniszterelnököt a kormányzati erőszak gyakorlására. Ha Gyurcsány Ferenc jónak látja, és él ezzel a felhatalmazással, akkor "másnap" erre a kongresszusi döntésre fog hivatkozni. Hogy mikor lesz ez a "másnap", még nem tudjuk. Lehet, hogy március 16-án, lehet, hogy előbb, lehet, hogy később, de abban csak reménykedhetünk, hogy soha. Lássuk szó szerint a szöveget:

A Magyar Szocialista Párt kongresszusa három nagy feladatot lát Magyarország előtt, amelyek közül a legfontosabb:
A szabadság és a rend egyidejű érvényesítését.
Elkötelezettek vagyunk amellett, hogy az emberi és politikai jogokkal mindenki szabadon élhessen, de senki se élhessen velük vissza. Senki se korlátozhassa mások jogát a békés, nyugodt, félelem nélküli élethez, a biztonsághoz, a rendhez.

Azt, hogy "senki se korlátozhassa", az MSZP szóhasználatában úgy kell értenünk, hogy senki se, kivéve Gyurcsány Ferencet, kormányát és rendőrségét.

Ezt nem lehet megmagyarázni. Pontosan ott tartunk, ahol a sztálini alkotmány és mutánsai, köztük az 1949. évi magyar népköztársasági alkotmány idején. Akkor is biztosítva volt minden szabadságjog, kivéve azoké, akik állam- és népellenes cselekményekre készültek. És hogy ki készült állam- és népellenes cselekményekre, azt akkor is a szocialisták/kommunisták mondták meg. És az ő rendőrségük akkor is a törvények fölött állt a gyakorlatban. Akárcsak most.

Van még ezenkívül két "nagy feladat", az egyik "az esélyteremtés", a másik "az ország gazdasági versenyképességének fokozása". Nem érdemes velük foglalkozni, ugyanis mindkettő tömény maszlag, nagyjából ahhoz hasonló, ahogyan Lendvai Ildikó a kórházreformot indokolta ("nem baloldali gondolat, ha hagyunk egymástól pár száz méterre két kórházat dolgozni, amikor vannak nagy települések, ahol nemhogy kórház, de még mentőállomás sincs").

A kormányt feltarisznyázták egy rahedli rizsával, hogy ilyen modernizáció meg olyan fejlődés, reform és anyám tyúkja, de valójában a szó szerint idézett első bekezdés a lényeg.

Aktuálisnak ígérkezik egy rövid történelmi áttekintés Adolf Hitler kancellári tevékenységének első három hónapjáról. Tudvalevő, hogy amikor kancellár lett, már évek óta gyilkos politikai harcban állt az ellentáborral, a kommunista párttal.

Célja, mint bizalmas körben világosan leszögezte, a hatalom megragadása és megtartása, amelynek érdekében "a marxizmust gyökerestül ki kell irtani". Ehhez két dologra volt szüksége: új választásokra, amelyen kiszoríthatja a törvényhozásból, egyszersmind a politikai térből a kommunistákat, továbbá egy korlátlan végrehajtó hatalmat biztosító felhatalmazási törvényre.

Mindkettőt megszerezte, mert propagandája sikeresen riogatott a marxista terror rémképével, továbbá mert kezére játszott a német birodalmi Parlament, a Reichstag felgyújtása, továbbá mert az úgynevezett konzervatívok a döntő pillanatban mellé álltak, és megszavazták, hogy a törvényhozás jogait hadd vegye át a kancellár.

Hitler elképesztően célirányos, egyszersmind szerencsés volt abban, hogy politikai riválisait eltakarítsa az útból. Ebben alapvetően a propagandára támaszkodott. Minden tervnek, eseménynek a propagandaértékét nézte először. Ugyanilyen fontos volt, hogy a lelkében dédelgetett ellenségképet sikeresen plántálta át párttársainak tudatába is, és végül hogy talált annyi árulót a személyével és nézeteivel egyébként nem szimpatizálók között is, amennyi elegendőnek bizonyult a felhatalmazási törvény életbe léptetéséhez.

Egyébként a felhatalmazási törvény életbe lépése, a diktatúra megszületése után Hitler egykori ellenségei és "félszívű", "kritikus" szövetségesei ugyanazt a sorsot nyerték el. Az egyik jutalmul, a másik büntetésből. Azt is érdemes felidéznünk, hogy Hitler kancellár a "nemzeti tömörülés" kormányát vezette kezdetben, és jó nevű konzervatívok támogatták.

Súlyos társadalom-lélektani és történelmi okai is voltak annak, hogy a weimari demokrácia rövid úton megbukott. A nemzetiszocialista diktatúra a vilmosi Németországban és a porosz hagyományokban gyökerezett. A különféle alapú gyűlölködés, a rendnek a szabadság elé helyezése, az erős vezető iránti vágy, az ellenvélemény eltűrésére való képesség hiánya, valamint a hadi egyenlőség iránti mély szimpátia ugyancsak Hitler kezére játszott.

És a részint megfélemlített, részint propagandával elkábított agyú német nép (a világ legiskolázottabb nemzete!) révülten istenítette, vagy legalábbis csöndben szolgálta vezérét, aki egy alvajáró biztonságával hirdette világmegváltó eszméit, valósította meg népboldogító intézkedéseit - egész az összeomlásig.

Nyiri János, gondola.hu
fidesz.hu