A mostani, számos bírálója szerint szélsőjobboldali amerikai elnök azonban sajátosan értelmezi a demokráciát, ugyanis annak fogalmából éppen alapvető elemét, a nép akaratát hagyja ki.
Hazájában, Irakban és a világban általában. Az iraki háborút ugyanis az Egyesült Államokban egészséges és növekvő, Irakban elsöprő, a világon pedig túlnyomó többség ellenzi.

Az Egyesült Államok történelmében elnök még nem tett annyit az országa politikájával szembeni ellenérzések felkorbácsolásáért, mint a második elnöki ciklusát töltő George W. Bush. Ami Afganisztánt illeti, még tavaly október 31-én adtunk hírt e lapban az afganisztáni Pandzsvaje faluból származó Hadzsi Nik Mohammed szavairól, aki az afgán hírügynökségnek így foglalta össze véleményét az Afganisztánt megszállókról és a tálibokról:

"A tálibokhoz akarok csatlakozni, mert a tálibok csak két embert öltek meg a falumból, míg a koalíciós erők egyetlen napon hatvanhármat."

Hasonlóan beszélnek ma Libanontól Oroszországon át Magyarországig. Libanonban azok, akik a Hezbollahhoz csatlakoznak, mert szerintük nem helyes országukat totális amerikai segítséggel a kőkorszakba bombázni, a lakosság negyedét földönfutóvá tenni, gyerekek végtagját letépő kazettás bombák százezreit a háború utolsó napjaiban szétszórni. Oroszországban azok - a lakosság hatalmas többsége -, akik a volt Jukosz-vezér Hodorkovszkijt bűnözőnek tekintik, nem pedig "politikai fogolynak", mint tette ezt legutóbb Tom Lantos, az amerikai törvényhozás külügyi bizottságának feje. És akik Putyin autoriter rendszerét a nemzet felemelkedése szemszögéből messze inkább üdvösebbnek tartják, mint a Nyugat kedvencévé vált elődjének, a részeges Jelcin elnöknek demokráciáját, amelynek fő jellemzője volt, hogy Oroszországot tálcán kínálta fel a külföldi érdekeknek, katonailag és más téren teljes mértékben kiszolgáltatottá téve. Vagy Magyarországon, ahol az amerikai külügyminisztérium emberi jogi jelentése további tíz évvel betonozott be egy olyan mértékű Amerika-ellenességet, amely 1990-ben egyszerűen elképzelhetetlen volt.

Az a tény, hogy egy emberi jogi jelentés "elfelejti" megemlíteni azt, miszerint a hatalom itt emberek szemét lőtte ki, ujjakat szakított le, papot, immunitást élvező képviselőt, ártatlan belföldieket és külföldieket vert, az a szégyen nehezen lemosható skarlátvörös betűjét nyomja a Szabadság téri amerikai nagykövetség épületének homlokzatára.

A kérdés feltehető: vajon hány hétig, sőt hónapig mutogatták volna a nagy amerikai tévéállomások totálban a szemgolyó nélküli, véres szemüregeket, ha a rendőri gumigolyót a fehérorosz Lukasenko vagy Putyin elnök parancsára lövik ki?

Nem tudjuk, csak sejtjük. Azt viszont tudjuk, hogy az International Herald Tribune - az amerikai New York Times testvérlapja - hét végi számának címoldalán A nagymester a Kremllel szemben - Kaszparov fel akarja tüzelni Oroszországot címmel azt ünneplik az amerikai neokonzervatívok helyi üdvöskéjében, a nagy sakkozót egyfajta modern kori hős Dávidként beállítva, hogy az az "utcai politikát" szegezi Putyinnak; vonul fel engedély nélkül a hozzájuk csatlakozó kommunisták és fasiszták társaságában. Ami a transzatlanti hűségét oly gyakran hangoztató Orbán Viktornál halálos bűn, az Kaszparovnál az erény felmagasztosulása. Amerika erőnek erejével maximalizálja ellenségeinek számát. Már valóban csak az Irán elleni atomcsapás hiányzik.

Lovas István, Magyar Nemzet