Ugyanaz a fizetés, amiből néhány hónapja még félre is lehetett tenni valamit a hó végén, most gyorsan eltűnik az utolsó fillérig. S aki az életszínvonal kényszerű csökkentésével szembesül, még a jobb módúakhoz tartozik. Hogy azok mit élhetnek át, akik eddig is egyik napról a másikra tengődtek, vagy évtizedes hiteltörlesztéseket vállaltak fel, mert azt hitték, hogy egy közös Európa részévé váló országban nem fordulhat elő olyan mélyrepülés, mint amilyen most nálunk tapasztalható?

A sokk tehát csakugyan mellbevágó, mert egészen más, amíg csak beszélnek valamiről, mint amikor meg is történik velünk a dolog. A megélhetés körüli dráma újabb felvonását jelzi a Központi Statisztikai Hivatal tegnap kibocsátott adata arról, hogy a múlt év első hónapjához képest átlagosan 6,4 százalékkal kevesebbet értek idén januárban a hazai bérek. Vagyis az árak jobban emelkedtek, mint a hazai nettó fizetések. S ez csak az egyik következménye a pénztárcánkat kiürítő országreformnak. Ott vannak még a körmönfontan kimódolt, súlyos elvonások és a költségvetés kielégíthetetlen éhsége, miközben pénzünkért lassan semmilyen szolgáltatást sem kapunk az államtól. Egy pénzbeszedő gépezettel állunk szemben, amely ráadásul még úgy is megadóztat minket, hogy elszabadítja az árakat és az inflációt.

Ha máshonnan nem, az egyre vaskosabb adócsomagok mellé kiküldött tájékoztatókból tudhatjuk, hogy a közterhek viselésével mi magunk, az ország polgárai tartjuk fenn az államot azért, hogy befizetett forintjainkból közszolgáltatásokat teremtsen, amivel segíti mindennapi életünket. Ez az egyszerű szabály, amely erkölcsi alapja a demokráciákban az adófizetésnek, nálunk csak elméletben van jelen, a gyakorlatban már nem létezik. A társadalmat összetartó egyik alapvető szerződést rúgja fel a polgárokkal szemben a kormányzat, amikor csak követel, behajt - méghozzá egyre többet -, ugyanakkor viharos sebességgel építi le a pénzünkből létrehozott és működtetett intézményeket. S vajon hogy nevezzük azt, amikor valaki nem teljesíti, amiért fizettünk neki? Csalásnak. Még súlyosabb a visszaélés, ha a csaló folyamatosan hazudik, hogy hitegessen és félrevezessen minket. Mindezt tetézi, hogy miután bevallja tettét, annak semmiféle következménye nem lesz.

Itt tartunk most. Ilyen erkölcsi alappal, egy megszegett társadalmi szerződés alapján követeli a kormány a magyar társadalom áldozatvállalását, és hogy szó nélkül tűrje a terhek növekedését. Már nem maradt olyan demokratikus játékszabály, melynek alapján ezt megteheti. Nehéz akkor belátást kérni az emberektől, amikor a kabinet nem tud elszámolni azzal, hogy mire mentek el a 2002 után felvett hitelek, amelyek a magyar államadósság megduplázásához vezettek, s hogy miért nem érezzük hasznát a rekordösszegű privatizációs bevételeknek. S még nehezebb jó szívvel belenyugodni a terhekbe, amikor arra sincs biztosíték, hogy áldozatunknak köszönhetően ténylegesen javul a helyzet. Nem garantálja semmi, hogy az erkölcsileg lejáratódott kormány valóban arra költi a pénzt, amire most ígéri. Az sem biztos, hogy a szűk esztendők után befoltozódnak a lyukak, egyensúlyba kerül a költségvetés. Ehhez ugyanis az kell, hogy a gazdaság ismét növekedésnek induljon, ám ennek egyelőre még hiányoznak a forrásai.

Nánási Tamás, Magyar Nemzet


fidesz.hu