Ez a gyászos nap eltemette a közös haderőt vizionáló európaiak reményeit. De egyben új távlatokat is nyitott: néhány bölcs politikus - a továbblépés lehetőségét kutatva - ekkor döbbent rá, hogy egyelőre nem a katonai, s nem is a politikai integráció jelenti a megoldást, hanem a gazdasági és energetikai együttműködést kell még szorosabbra fűzni a nyugat-európai országok között, főként, mert ennek már vannak létező alapjai. Ez a gondolat vezetett el oda, hogy - majdnem 3 évvel később, 1957. március 25-én - aláírták az Európai Gazdasági Közösséget és az Európai Atomenergia Közösséget létrehozó, a mai Európai Unió alapjainak számító Római Szerződést.

Ezt a dokumentumot sokan az európai integrációs folyamatok kiindulópontjának tartják - a valóságban azonban inkább egy hosszú, még a II. világháború szörnyűségeiben gyökerező folyamat egyik közbülső állomásának számít. A háború döbbentette rá ugyanis a korabeli politikusokat, hogy "ezt soha többé nem szabad engedni megismétlődni" - azaz hogy az addigi, nagyon laza együttműködési formák (például a 20-as, 30-as évekbeli Népszövetség) helyett szorosabb és hatékonyabb szervezetekre van szükség.

1946-ban Winston Churchill volt brit miniszterelnök felhívást tesz közzé egy "Európai Egyesült Államok" létrehozásáról. Az "igazi" Egyesült Államok pedig - amelynek már csak a szovjet veszéllyel szemben is szüksége van a konszolidálódott, megerősödött Nyugat-Európára - segíteni akar e folyamatban. 1947-ben Washington az úgynevezett Marshall-terv keretében 13 milliárd dolláros segítséget ajánl Európa újjáépítéséhez, ám azzal a feltétellel, hogy az abban részt vevő országok közös szervezetet hoznak létre a segélyek koordinálására. Így jön létre 1948-ban az Európai Gazdasági Együttműködési Szervezet, az OEEC, ami a fejlett ipari országok mai együttműködési szervezetének, az OECD-nek az elődje.

Az európai együttműködés eleinte még szigorúan kormányközi formában történik (azaz a részt vevő államok kooperálnak egymással, de megőrzik teljes szuverenitásukat.) Ezt a módszert azonban a kor két neves francia politikusa, Jean Monnet és az akkori külügyminiszter, Robert Schuman elégtelennek érzi, olyannak, ami nem tudja eleve kizárni egy újabb véres konfliktus kitörésének lehetőségét. Ez utóbbit szerintük azzal lehetne megelőzni, ha a francia, illetve német szén- és acéltermelést (mindkettő a háborúk alapvető nyersanyaga, s ráadásul a korabeli gazdaság motorjának számít) egy közös, nemzetek feletti hatóság felügyelete alá helyeznék.

Ez persze a nemzeti szuverenitás egy részének feladásával jár, ám a gondolatot ennek ellenére kecsegtetőnek találta nem pusztán a francia, de a német kormány is, majd pedig további 4 állam (Olaszország, s a három Benelux-ország, azaz Belgium, Hollandia és Luxemburg) jelezte csatlakozási szándékát. Ez a kezdeményezés jelentette az európai integráció, a későbbi Európai Unió alapkövét (nem véletlen, hogy a gondolatot meghirdető, 1950. május 9-i Schuman-beszéd időpontját azóta is "Európa napjaként" ünneplik). Így született meg 1951-ben az Európai Szén- és Acélközösség (ESZAK), más néven a Montánunió.

Ennek működése segítette a francia-német megbékélést, de a hat résztvevő ország gazdasági rekonstrukcióját is. Így azután nem véletlen, hogy amikor a terv logikus továbbvitelének tűnő Európai Védelmi Közösség megbukott, a kontinens vezető politikusai újból a gazdaság felé fordultak: itteni együttműködésük fokozásával, új szintre emelésével akarták kiküszöbölni a csorbát. Mivel a párizsi nemzetgyűlési szavazás után Franciaország befolyása némileg visszaesett, a kezdeményező szerepet ezúttal a Benelux-országok vették át (persze Schuman és Monnet, illetve a másik oldalon Konrad Adenauer akkori nyugatnémet kancellár támogatásával): 1955. június elején az olaszországi Messinában, az ESZAK külügyminiszteri konferenciáján előterjesztettek egy közös memorandumot az európai együttműködés szorosabbra fűzésének lehetséges módozatairól. (Alapvetően az európai ipar közös piacának létrehozását s a kimeríthetetlen energiaforrásnak tűnő, emiatt akkoriban nagyon "felkapott" polgári célú atomenenergetikában létrehozandó együttműködést javasolták.)

A Hatok végül Messinában elfogadtak egy határozatot, amely "új korszakot" sürgetett az európai építésben. Egyben megbíztak egy kormányközi bizottságot, a korabeli belga külügyminiszter, Henri Paul-Spaak vezetésével a lehetőségek kimunkálására. A bizottság 1956 áprilisában adta át a hat kormánynak jelentését, amely immár konkrétan a közös piac, valamint egy Európai Atomenergia Közösség (Euratom) létrehozását javasolta. A kormányok ezt jóváhagyták, s így a Spaak-jelentés szolgált útitervként az ezt követő, a részletek kidolgozásáról, a szükséges dokumentumok megszövegezéséről szóló, hónapokon át tartó brüsszeli tárgyalásokhoz. Ezt a folyamatot felgyorsította két 1956-os esemény, a magyar forradalom bukása, valamint a franciák és az angolok balul sikerült szuezi kalandja: ezek segítettek, hogy a tárgyalófelek felülemelkedjenek néhány, addig megoldhatatlannak tűnt nézeteltérésen. Így végül - kilenc hónapnyi tárgyalás után - kitűzhették az új szerződés ünnepélyes római aláírásának időpontját, 1957. március 25-ét.


MTI - fidesz.hu