Ezzel a talán legismertebb keresztényszocialista politikus emlékirataiból vett és hazánk pártjaira is könnyen alkalmazható idézettel akár elintézhetnénk az MDF mostanság igen nehezen értelmezhető aktivitását. Mivel a párt elnökasszonya naponta tesz zavaros nyilatkozatokat, nem árt a Fórum legfontosabb állításait nagyító alá venni.

Az MDF-ben pontosan ismerik azokat az okokat és azokat a módszereket, melyekkel a CDU és a CSU elérte, hogy a jobboldalon az egyetlen pártszövetséggé váljon és az is maradjon. Ezért ha komolyan gondolnák a német kereszténydemokrácia példájára történő állandó hivatkozásukat, akkor már a párt feloszlatásán elmélkednének.

De arra is csak a szélsőbaloldali Baloldali Párt-PDS esetében találunk példát, hogy egy magát ellenzékiként meghatározó párt ne a kormány bírálatában, a koalíció mielőbbi leváltásában lássa legfontosabb feladatát, hanem egy másik ellenzéki szervezet elleni küzdelemre fordítsa erejét. De odáig - mint azt az MDF tette 2006 áprilisában, majd teszi azóta is folyamatosan -, hogy ellenzékből megkérdőjelezzék a kormányváltás szükségességét, még a német posztkommunisták sem merészkedtek. Gyurcsány Ferenc ellenben néhány napja azért dicsérte meg Dávid Ibolyát és MDF-ét, mert ő és pártja képviseli az igazi jobboldalt.

S itt tetten érhető az MDF alapvető létdilemmája. Minden, a médiában feltupírozott szónoklat ellenére az ellenzékből - a Fórum esetében e fogalmat idézőjelben illene használni - egyedül az MDF mostani vezetése érdekelt abban, hogy a politikai ütközéseket az öncélú politikai viták lövészárokháborújaként láttassa. Hiszen programtalansága, üres "középosztályozása" csak addig tűnhet értéknek, amíg a választók egy részével elhitethető, hogy a két nagy párt a sorsdöntő nemzeti kérdések helyett pusztán a vita kedvéért veszekszik. Bár ez az MDF által sugallt, "veszekedős pártok" kép szöges ellentétben áll másik sarkalatos, de bizonyítatlan üzenetükkel, a "korrupció nagykoalíciójával", miszerint a háttérben a nagyok remekül megvannak és már felosztották egymás között a gazdasági életet. Ez utóbbi politikai képlethez, a csendes osztozkodáshoz éppen az MDF-et jellemző, feltűnően konstruktív ellenzékiség illene. Ezek a valójában a nemzet jövőjéről zajló sorsdöntő viták - milyen legyen az egészségügyi-, oktatási-, nyugdíjrendszer - abban az esetben tényleg nem jelentenének mást, mint pusztán a kasszánál történő lökdösődést.

De nem ez az egyetlen logikátlanság az MDF kommunikációjában. Hiszen a görcsösen középen álló párt a legalapvetőbb kérdést sem hajlandó tisztázni, azt például, hogy melyik nagy pártot tekinti potenciális koalíciós szövetségesének. Azt ugyanis Dávid Ibolya legrózsaszínűbb álmában sem gondolhatja komolyan, hogy egyedül alakíthat kormányt. Ezt a játékot - versenyezzenek a nagy pártok a kegyeinkért - csak egyszer, 2002-ben engedték meg maguknak a német liberálisok. (Igaz, akkor rajtaveszítettek, mert a választók világos iránymutatást és nem kiszámíthatatlan politikai cikk-cakk kurzust vártak tőlük.)

Az FDP egy rövid kísérlet erejéig azt hihette, jobban jár, ha nyitva tartja a koalíciós partner kérdését, hiszen már mindkét nagy párttal kormányoztak. Magukat sem alaptalanul tekintették a néppártokban szerintük túl erősen meglévő szociális gondoskodás piaci alapú korrektorának. Ezzel szemben az MDF mai állapotában csak egy irányba, az MSZP felé rendelkezik szabad vegyértékekkel. A Fórum jelen helyzetében legfeljebb az lehet a kérdés, hogy vajon még ebben a ciklusban nyíltan koalícióra lép-e a szocialistákkal. (Szigorúan a középosztály érdekében.) Ez lenne inkább a parlamenti küszöböt 2006-ban is épphogy átugró MDF érdeke. Míg az MSZP-nek a választásokat követően kellene az országgyűlésből vélhetően kihulló SZDSZ helyére egy esetleges új koalíciós partner.

Az MDF - annak nincs jelentősége, hogy az MSZP forgatókönyvét követve vagy saját kútfőből - 2006-ban a Fidesz választási vereségére bazírozott, mert a szövetség roncsaiból való részesedésben reménykedett. Ennek elsődleges előfeltételének tekintették a szövetség egységének garanciáját jelentő Orbán Viktor eltávolítását. A terv kivitelezését azonban megakadályozta, hogy a vereséget követően sem sikerült a párton belül elnökváltó hangulatot gerjeszteni. Sőt, az öszödi beszéd és a megszorítások sorozata végleg védekezésbe szorította a magát már diadalmas győztesnek hívő koalíciót. Az MDF programjában azonban már túl közel ment az MSZP-hez, mostani vezetésével már nincs visszaút. Azzal ők is tisztában vannak, a kormánypártok oldalán van a helyük, nem véletlen, hogy érvényes politikai üzenetek helyett aktivitásuk szinte teljesen kimerül a Fidesz támadásában. Jellemző példája az elnök asszony legutóbbi, a szövetség "anarchizmusával" kapcsolatos nyilatkozata. Ugyanis ha vannak hazánkban a magyar állam felszámolására törekvő - tehát anarchista - politikai erők, azokat a kormányon érdemes keresni, s nem abban az ellenzékben, mely "kordonbontó" akciójával egy abszurd szabályra kívánta felhívni a figyelmet. Az MDF tevékenységének azonban pontosan ez a kormánypártok szemében a legfontosabb hozadéka. Egy magát "jobboldaliként" meghatározó párt külföldi példákra hivatkozva igazolja a jelenlegi koalíció nyugaton példátlan tetteit.

MNO