2007. március 15-én, a budapesti Nemzeti Színház megnyitásának ötödik évfordulóján kiállítás nyílt, és bemutattak egy könyvet a teátrum épületében. A többi néma csend. Közben a minisztériumban a kiemelt intézmény megszüntetését, az impozáns épület befogadó színházzá minősítését tervezik nagy titokban. A folyamatot csupán március 15. és Kaszás Attila tragikus halála késlelteti. Szakmai berkekben már lábra is kapott a fogékony lelkeket magával ragadó új mítosz: Attila mintha üzent volna. Ahogy a színház évfordulóját megkeserítette ez a felfoghatatlan, érthetetlen halál, úgy teszi tönkre a világnap ünnepét a gyilkos reformőrület, amely a politikai, világnézeti alapon szétszakított szakma hisztériájától kísérve hajszolja e művészeti ágat az erkölcsi, esztétikai és fizikai megsemmisülés felé.

De Parti Nagy Lajos, a hivatalos köszöntő mást üzen. Elővigyázatosan korrekt és érzelmes szövegébe valahogy csak-csak belecsusszan az óvatos aktualizálás: "Épületeket be lehet zárni, előadásokat szét lehet heccpolitizálni, de a színházat, mint néző és színész áhítatos performance-át, nem lehet megszüntetni. Minél kevésbé kéne lennie, annál jobban kell a színház." Kérdés, hogy mire. Most, 2007. március 27-én úgy látszik, heccpolitizálásra. Meg hatalomerősítésre. Meg pénztalicskázásra.

Az elmúlt hetekben aggódó művészek a vidéki színházak veszélyeztetettségéről szónokoltak. Nyilván arra gondoltak, hogy az önkormányzati választáson a szavazók bizalmát elnyert új vezetés a túlköltekező direktorok felmentését kezdeményezte. A Győri Nemzeti Színházban Kocsmáros György 100 millióval, Debrecenben Csányi János 36 millióval számolta el magát, és ezért felelniük kell. Jogosnak tűnik az aggodalom. Ki fizeti ezután a bükfürdői nyaralást?

A heccpolitizálás a kaposvári színház '56-os darabjának előadása körül érte el drámai tetőpontját. Nyilván Parti Nagy is erre gondolt. Mi is. Csak kicsit másképp. Valójában az a heccpolitika, ahogy egy előadás által keltett felháborodás örvén összekapaszkodik a szakma liberális oldala, és lecenzorozza, leszélsőjobbozza a másképp vélekedőket. Különösképp, ha belekeverik az igazgatóválasztást is. Babarczy László, a leköszönt direktor évekkel ezelőtt egy interjúban azt nyilatkozta, ha eljön az ideje, azoknak fogja átadni a színházat, akiknek akarja. Eljött az ideje. A művészi-baráti kör hisztije után nem volt más lehetőség a képviselő-testület számára, csak a színház és a mögötte állók által támogatott pályázó megválasztása. A huhogók megnyugodtak. Nyertek.

De alighogy ez véget ért, a minisztériumi irodák félhomályában elkezdődött a következő játszma: a színházi törvény előkészítése. Erről - csakúgy, mint a Nemzeti Színház bedarálásáról - egyelőre alig szivárog információ. De sokan beszélnek róla. Kell ilyen törvény, ebben vita nincs. Azonban máris hallani, hogy a szakma maga kívánja megalkotni a törvényt, a filmesekhez hasonlóan. Az már bevált. Lehetőséget teremt arra, hogy egy szűk kör tagjai számonkérés nélkül osztogassanak egymásnak pénzeket és díjakat. A szakma a színházi életben is készen áll. A nyilatkozatok után azt is lehet tudni, kiket is jelent ez pontosan. Tessék csak megnézni a kaposvári nyilatkozat első aláíróinak listáját. Mint mondták, ők a szakma, egységesek és jól artikuláltak. Ha nem vigyázunk, törvényük is lesz. Csak nekik. És színházaik, darabjaik, álláspontjuk, üzenetük, ízlésük. Csak nekik.
Mi a többieket is köszöntjük a színház világnapján. Éljenek Thália igazi papjai!

Vitézy Zsófia - Magyar Nemzet