Van élet az EU-közalapítványon kívül is. Sőt, egyre nyilvánvalóbb módon csak ott van.
Elnézve azt a nem kis jóindulattal levélnek nevezhető postai küldeményt, amelyet az Európai Unió Kommunikációs Közalapítvány 3,8 millió háztartásba a napokban eljuttat, arra kell gondolnunk: ha a magyar nép április 12-én valamilyen oknál fogva úgy dönt, hogy jól megszavazza az ország európai uniós csatlakozását, akkor egészen biztosan nem azért, mert az őt e célra felkészítő közalapítvány meggyőzte bármiről is. Emlékeztetőül: a Szonda Ipsos adatai szerint a magyarok 45 százaléka gondolja csak azt, hogy az integráció "inkább előnyökkel", 39 százalék ellenben úgy véli, "inkább hátrányokkal" jár. Valami fontosat, árnyaltat, kritikusan pozitívat tehát illene már mondani az uniós csatlakozás nevű eseményről, pláne, hogy a jobboldal EU-ellenes offenzívája már régen megkezdődött. Ugyancsak emlékeztetőül: az a bizonyos áprilisi nap alig két és fél hónap múlva eljön, mit eljön: bekövetkezik, és akkor lehet izgulni urnazárásig, meglesz-e a kellő támogatottság.
Meglesz, nyilván, sok ok miatt. Leginkább valami ösztönös népi intelligencia visz majd be minket Európába, de egészen biztosan nem a közalapítványi körlevél. A több százmillió forint közpénzünk felhasználásával postázott 15 soros írást (plusz kérdőív) túlzás lenne nemzeti katasztrófának nevezni, Mohács például sok szempontból rosszabb volt, de aki már látott postai küldeményt, az tudja: ugyanekkora borítékban mást is lehetett volna küldeni, ha már.
A "Tisztelt honfitársunk!" megszólítású levél a komoly pácban lévő sorsközösség tagját célozza meg, akinek a szavazatára most szükség van. Ugyanis "többről van szó, mint az unió bővítéséről: ha Ön is úgy akarja, végre egyesülhetünk Európa nyugati felével." Én is úgy akarom, de a 15 sor egyikéből sem tudom meg: pontosan milyen örömöm származik majd az "egyesülésből." Az kicsit kevés, hogy "a magyar nemzet csak az egyesült Európában (...) lehet igazán sikeres és boldog", az viszont már sok a jóból, hogy arra kérnek: segítsem én a közalapítvány munkáját. Merthogy azért hozta létre őket a kormány, "hogy a társadalom legszélesebb rétegeiben megfogalmazódó kérdések megválaszolásában segítsen." Nagyszerű. A levél explicite azt akarja, hogy küldjem vissza a mellékelt válaszlevelet, amelyen bejelölhetek három (miért csak három?) engem bővebben érdeklő EU-s témakört, és akkor informálva leszek. Csak vegyem az időt meg a fáradságot.
Megkapom tehát a levelet, aminek a nyelvezete eleve olyan, mintha arra kérnének, lépjek be egy délolasz keresztény szakszervezet férfikórusába. A levél tudatosítja bennem a tanulási célt ("a következő hónapokban meg kell értenünk, át kell éreznünk, hogy mit jelent számunkra az uniós tagság"), majd megkér, jelöljem be a témaköreimet; én visszaküldöm a bérmentesített válaszborítékot, izgatottan várom az újabb informatív pakkot, és ha időben megkapom, akkor még mindig van pár napom áprilisig átállni: oké, meggyőztetek. Súlyos? Lehetne rosszabb: a közalapítvány elvégre megkérhetett volna arra is, hogy szervezzek be még három államot az EU-ba, és akkor kapok engedményt.
Őszintén: ennyi lenne az EU-kommunikáció meg néhány tévéklip? Ennyi maradt abból a sajnálatos módon frázissá koptatott tényből, hogy történelmi esélyről van szó, amely úgy ötszáz évre pályára állít minket, de minimum? "Az alapítvány tevékenységét illetően a sajtótól nem kapott sok hitelt" - panaszkodott a minap a kuratórium elnökhelyettese, elegánsan elfeledve, hogy médiavisszhang általában mégiscsak tevékenységhez, jelenléthez jár. Ha valaki ennyire ötlettelenül csinál valamit, legfeljebb akkor kerülhet a hírekbe, ha ezt nagyon drágán csinálja. Ez egyébként Európában is így van.

Seres László, Népszabadság, 2003. február 4.