És hogy csak irigykedő kekeckedés minden ellenzéki próbálkozás, a változások nyomán máris láthatóvá váltak a "jövő verőfényes bércei", amelyeknek elérése immár csak pillanatok kérdése. Bár mindez így elég karikatúraszerű, de próbáljuk megőrizni komolyságunkat (amire egyébként minden okunk megvan!) és kíséreljük meg értelmezni a történéseket, a jelenségek felszíne alá pillantva megérteni a lényeget.

Arra nem érdemes túl sok időt pazarolni, hogy egyetlen negyedév adata még semmit nem mond, pláne a zavarosan örvénylő mai magyar társadalomban. Az viszont már elemzésre méltó kérdés, hogy mit is jelez valójában a hiány vagy a többlet, általában a nagy társadalomreprodukciós rendszerek költségvetésében. A pénzügytechnikai értelemben fennálló egyensúly, netán többlet jelenti-e a rendszer jó működését vagy sem? Amit először le kell szögeznünk, hogy ezeknek a rendszereknek a döntő tartalmi feladatuk az, hogy a társadalmi újratermelésnek azokat a funkcióit, amelyeknek a felelőssége rájuk hárul, ellássa. Az egészségügyi rendszer például akkor működik jól, ha az adott közösség, jelen esetben a magyar társadalom, általános egészségi állapotát legalább szinten tartani, de ha lehet, javítani tudja. Az igazán kényes és nehezen megválaszolható kérdés, hogy "mennyiből" kell mindezt megvalósítani, vagyis hogy mennyire "hatékony" a rendszer. És itt az ember zavarban van, mert a jelenlegi liberális "reformguruk" evidenciaként kezelik, hogy a magyar egészségügy alacsony hatékonyságú, és persze (szerintük) ezért van szükség "reformra". Csakhogy ezt a nélkül állítják, hogy valaha akár csak kísérletet is tettek volna ennek a bizonyítására. Az például köztudott, hogy a világ leggazdagabb országa, az Egyesült Államok egy főre számítva évente mintegy hétszer annyit költ egészségügyre, mint Magyarország, általános egészségmutatói összességében mégis alig jobbak, mint a mieink, tehát az amerikai egészségügyi rendszer például biztos, hogy sokkal rosszabb hatékonyságú, mint a jelenlegi magyar. Ami azért különös, mert éppen az Egyesült Államok a liberálisok "mintaországa", hiszen az egyetlen gazdag nyugati ország, ahol a versengő magánbiztosítók olyan rendszere működik, amilyet derék "reformereink" most ideálmodnak.

Nemzetközi összehasonlításban a magyar egészségügy kifejezetten hatékonynak mondható, amennyiben a hatékonyságot szokás szerint a ráfordítások és az "egészséghozadék" arányából próbáljuk levezetni. Persze mindehhez hozzá kell tenni, hogy a magyar egészségügyi rendszer jelenleg alig a feléből gazdálkodik annak az összegnek, amely 1989-ben állt rendelkezésére. A rendszerváltás "takarékos" kormányai ugyanis, hogy, hogy nem, éppen a humán javakat előállító rendszereken kezdték a "spórolást", miközben a világon mindenütt azok az országok értek el jelentős társadalmi-gazdasági sikereket, amelyek jelentősen növelték a "humántőke-befektetéseket". Igaz, hogy - mint az Egyesült Államok példája is bizonyítja - nagyon nem mindegy, hogy ezt hogyan tesszük. De vajon nem azzal kellett volna annak idején kezdeni az egész "rendszerváltósdit", hogy számba vesszük a legsúlyosabb hosszú távú társadalomreprodukciós kérdéseinket (népességfogyás, egészségromlás, nyugdíjrendszer-válság stb.), és először ezekkel kapcsolatban hozunk létre több évtizedre szóló "társadalmi szerződést", hogy ennek végrehajtási szükségleteihez igazíthassuk a kialakítandó új rendszer szervezeti-intézményi kereteit. Hiszen csak ez tette volna lehetővé annak a kényes kérdésnek a tisztázását, hogy ha ez alatt a több évtized alatt tucatnyi különböző kormány uralkodik majd, akkor hogyan lehet mégis biztosítani, hogy e hatalmas ívű átalakítási folyamat mégis a "társadalmi szerződésben" rögzített elvek szerint haladjon a remélt irányba. A rendszerváltó elitek azonban a "gombhoz varrták a kabátot". Sebtében átültettek egy szervetlen "nyugatias" rendszert, és azt várták, hogy ez majd "magától" megoldja a több évtizede súlyosbodó kérdéseinket. Most persze kiderülni látszik: nemcsak hogy nem oldódtak meg "maguktól" ezek a kérdések, de általános állapotuk súlyosabb, mint 17 éve volt. Ráadásul, ne szépítsük, 1956 óta nem voltak ilyen rosszak egy átfogó hosszú távú "társadalmi szerződés" megkötésének a feltételei, mint éppen napjainkban.

Visszatérve most már a kiinduló hírhez, ha az egészségkassza pénzügytechnikai egyensúlya, illetve többlete a "célfüggvény", akkor a többlet növelésének legegyszerűbb módja, ha nem csak így szemérmesen csökkentgetik a kiadásokat (mint 1989 óta a felére), hanem egy lépésben nullára. Hisz akkor azt az egész ezermilliárdnál is nagyobb összeget meg lehetne spórolni, amit egy évben egészségügyre költünk, és lehetne felhőtlenül örülni a hatalmas többletnek, a "reform" biztató "eredményének". Azaz egy pici felhő azért mégis beárnyékolná ezt a történetet, mert az egészségügyi ellátás nélkül maradó magyar társadalomban így végbemenő pusztulás körülbelül egy nagyságrenddel lenne nagyobb a "megspórolt" összegnél.

Nehéz eldönteni, hogy az "egészség mai urai" tudásnak vagy "erkölcsi javaknak" vannak-e inkább híján, de ez vicc. Tegyük hozzá mindjárt: rossz, sőt nagyon rossz vicc! Ha ugyanis mindez valóban azt jelenti, hogy ezek az urak a "kiadáscsökkentés" nyomán "javuló" egyenleget tekintik reformjaik "célfüggvényének", és még csak értelmezni sem próbálják az ennek nyomán előálló egyre fenyegetőbb "társadalmi deficiteket", akkor Isten legyen irgalmas - előbb hozzánk, aztán ellenben őhozzájuk.

Bogár László, Magyar Hírlap


fidesz.hu