A magyar nemzet hosszú távú reprodukciós folyamatai mind vészjóslóbban süllyednek eddig ismeretlen és elképzelhetetlen mélységek felé. Ami körülvesz minket, az a megvalósult abszurditások világa. Nem lenne szabad léteznie, de mégis létezik. Filozófiai értelemben talán pontosabb lenne, ha azt mondanánk, hogy nem "létezik", csak fennáll. Ahogy Hamvas Béla fogalmazott, a lét-teljes lét előbb lassan kiüresedő életté fokozódik le, majd puszta fennállássá degradálódik tovább. Hogy aztán, ahogyan azt a világ egyre több pontján láthatjuk, a halálnál is rosszabb "negatív létbe" menjen át. Amikor az öregedő Schopenhauer azt mondta, hogy "Az egészség nem minden, de egészség nélkül minden semmi", akkor valójában egy rejtett filozófiai paradoxont fogalmazott meg. Az egészség nem minden, hanem a mindennél is több! A lét-teljesség maga!

Bénultan sodródva

Mi, magyarok sok mindennel bánunk mostohán, talán leginkább éppen édes anyanyelvünkkel. Pedig ez a sok ezer éves szakrális mélyszerkezetét még ma is hibátlanul őrző csodás nyelv, mint egy szerető anya, mindig ott van velünk, és segítene minket csetlés-botlásaink során, ha hagynánk. Mert képesek vagyunk-e figyelni arra, hogy az "EGÉSZ-séget ÉP-íteni" (aminél fontosabb nemzeti feladatot most aligha lehet elképzelni), mindkét szavában a lét-teljesség megteremtésére való törekvés mélyfilozófiája rejtezik. ÉP-pé, egésszé kell tenni a szeretet és a reménykedés varázserejével világunkat.

A nemzet bénultan hagyja magát mind mélyebbre sodródni azon a lejtőn, ahonnan, félő, már nincs visszatérés. Szellemi, erkölcsi, értelmi és érzelmi vagyona javarészt szétroncsolva, készletei fogytán. Ez a spirituális széthullás már évtizedek óta közvetlenül tükröződik népességünk vészes fogyásában. Lassan harminc éve zajló csökkenés után most már minden évben majd másfélszer annyian halnak meg, mint amennyien születnek. A termékenység fél évszázados folyamatos hanyatlása után ma éppen a fele annak, ami ahhoz kellene, hogy legalább szinten tartsuk népességünket.

A demográfia minden emberi közösség legpontosabb tükre. Van-e még merszünk egyáltalán belepillantani ebbe a tükörbe? Van-e merszünk szembenézni azzal, hogy, még ha most azonnal teljes nemzeti egyetértés lenne minden teendőben, akkor is 25-30 év elképzelhetetlenül nagy áldozatainak tömegére lenne szükség ahhoz, hogy elkerüljük azt, ami Ukrajnában és Oroszországban már bekövetkezett: hogy csaknem kétszer annyian halnak meg, mint amennyien születnek. Ehhez már csak hab a tortán, hogy 1957 óta soha nem álltunk olyan távol a nemzeti egyezség lehetőségétől, mint ma, ráadásul egyre messzebb kerülünk ennek még az esélyétől is.

Csernobil metaforája

Ki merjük-e mondani, egyáltalán megértjük-e a spirituális-morális széthullásnak azt a döbbenetes üzenetét, amelyet az egészségvagyonunk eltékozlásában az elmúlt negyven év során véghezvittünk? A hetvenes évek elején még a legtöbb egészségmutatónk az akkori Ausztria szintjén állt, és lényegesen jobb volt, mint Finnországé. Most több mint kétszer olyan rossz helyzetben vagyunk, mint ezek az országok, és egész Európa legbetegebb nemzetévé lettünk. A megrendítő erejű romlás éppen akkor gyorsult fel szédítő iramban, amikor a kádári "reformok" a színfalak mögött a keleti globalitás birodalmából a nyugati globalitás birodalmának kifosztási zónájába kezdtek átlökni minket. Kíméletlen brutalitással hajszolva át a még mit sem sejtő magyar társadalmat (a "tábor legvidámabb barakkját") a globális hatalom ökoszociális lepusztító hatásának "radioaktív" zónáin. (Csernobil metaforája sötét felhőként ül azóta is ezen a tájon!)

Nyers Rezső és Tardos Márton reformtandemje már a hatvanas évektől halálos pontossággal építette fel az MSZP-SZDSZ nagykoalíció rejtett uralmi struktúráit, amely azóta is minden rendszer-, berendezkedés-, kormányváltás ellenére zavartalanul üzemelteti nemzetpusztító technikáit a globális főhatalom igényei szerint. Merünk-e szembenézni azzal, hogy amikor ez a főhatalom állandóan liberalizálni, deregulálni és privatizálni akar, valójában az életünk egyik legszörnyűbb jelenségének metaforáját fogalmazza meg "létparancsként". Ez a sötét főszereplő hajtogatja folyton ugyanezt. "Teljes liberalizálást, szabadságot a sejtek szaporodásának, teljes deregulálást, vagyis a szervezet neuroendokrin szabályozói ne szóljanak bele a gáttalan sejtosztódásba, teljes privatizálást, hiszen mindenki tudja, hogy az »immun-rendszer a szervezet legrosszabb tulajdonosa« (akárcsak az állam a nemzet vagyonának), tessék privatizálni, és történetesen az én javamra!" És közben ki is találta a nyájas olvasó, a ráksejtről van szó. Az önmagát globalizációnak nevező létroncsolás a rákos burjánzás metaforája.

És akkor lehet-e így egyáltalán békesség? Van-e szabadulás abból a helyzetből, ahol csak állunk dermedten, mint "két, pisztolyként egymásra fogott magyar". Ahol a cinikusan röhögő külső hatalmak, és belső kollaboránsaik segítségével kettétépett nemzet éppen önmagával hadakozik, hogy ezzel tovább javítsa kifosztói esélyeit és teljesen szétroncsolja önmaga túlélésének minden lehetőségét.

Ha mégis megpróbálnánk számba venni a teendőinket, amelyek e pusztító lejtőről való visszafordulás esélyét nyújthatnák számunkra, először is új "nyelvre" volna szükség. Illyés Gyula írja az Egy mondat a zsarnokságról című versében, hogy "Eszmélnél, de eszme / csak övé jut eszedbe". Ha egy emberi közösség az őt elpusztítani igyekvő erő nyelvén akarná elbeszélni "szenvedéstörténetét", kísérlete eleve bukásra ítéltetett. Új elbeszélési mód, vagyis új értelmezési keret és új fogalomkészlet nélkül nincs mód a visszafordulásra.

Ha van új nyelvünk, akkor először is átfogó számvetést kell készítenünk. A magyar statisztikai rendszerből 1989-től nyomtalanul eltűnt a nemzeti vagyonra vonatkozó minden adat. Úgy hajszoltak át minket történelmünk egyik legpusztítóbb kifosztási folyamatán, hogy a saját vagyonunkkal kapcsolatos minden elemi adattól is meg vagyunk fosztva. Pedig éppen az ellenkezőjére lett volna szükség. Arra, hogy az addig létező anyagi vagyonleltárt kiegészítsük az ökológiai és a humánvagyonok gigantikus tömegére vonatkozó pontos képpel.

A lepusztulási lejtőn

A víz, a levegő (kiotói egyezmény) a termőföld és az élővilág roppant méretű vagyon, amellyel való "vagyon-gazdálkodásról" fogalmunk sincs, inkább csak sejtéseink lehetnek, a vészjósló következményeket szemlélve. A humánvagyonok legfőbb eleme a már említett testi egészség készleteiben jelenik meg. Az, hogy hányan, meddig és milyen egészségben élnek, az még a legnyersebb piaci értelemben is döntő fontosságú adat - lenne! Nem is beszélve a magyarság morális, intellektuális, mentális és spirituális vagyonáról.

És ha már van új nyelvünk, és ezzel elbeszélhető nemzeti vagyonleltárunk, akkor kezdhetünk neki a legnehezebb feladatnak, a nemzet újraegyesítésének. Ez a lepusztulási lejtő ugyanis mindenkit közvetlenül és brutális kegyetlenséggel érint. Ha továbbra is tétlenül szemléljük, hogy a minket kifosztó globális birodalom és helyi kollaboránsai cinikus-gátlástalanul taszigáljanak tovább minket lefelé e lejtőn, hamis törésvonalak mentén szembeállítva a vesztes többség két nagy tömbjét, akkor valóban nincs remény. Hinnünk kell azonban, hogy a nemzet mint közösség egészséges életösztönétől hajtva rövidesen beindítja az elemi védekezési reakcióinkat.

Bogár László, Magyar Hírlap


fidesz.hu