Ha Draskovich báró előrelátó ember lett volna, biztosan nem épít hidat és vasutat a Dráva árterülete, az ormánsági vizenyős rétek fölé. Balga módon örökkévalónak hitte a kiegyezés utáni fellendülést, a boldog békeidők gazdasági és szellemi pezsgését. Persze még igaza is lehetett volna, hiszen nem a nagy világégések, még csak nem is a kommunizmus, hanem maga a felfuvalkodottságig büszke ormánsági nép tette tönkre önmagát már a múlt század első felében végzetes egykézésével.

Bájos milliárdok

Kecses vonalvezetése ellenére a híd nem számít ipari műemléknek. A Duna-Dráva Nemzeti Park is csak most kezd eszmélni, hogy a tájból hiányozni fog talán, ha már egyszer a MÁV és a helyi önkormányzat nem tart rá igényt. De hogyan is tartana, ha évekkel ezelőtt fölszedték a síneket is. Az Ormánságban nincs számottevő gazdasági élet. Az egykor dúsgazdag református falvak méretes házai máról holnapra élő, segélyekért sorban álló lakók szállásául szolgálnak csupán.

Jó múltkorjában váltottam néhány magánlevelet egy divatos közgazdásszal. Arra lettem volna kíváncsi, komolyan gondolta-e egyik nyilatkozatát, amely szerint az ezer lélekszámúnál kisebb falvaknak nincs létjogosultságuk Magyarországon, "ahogy Nyugat-Európában sincs". Komolyan gondolta. Magánlevélben talán őszintébb az ember, így azt is hozzátette: kár, hogy Magyarországon nem divat a golf, és nincsenek magas hegyek, mert az "életképtelenné vált" települések lakossága nyugodtan járhatna ötven kilométerről dolgozni a golfpályák és síparadicsomok kiszolgálására.

Van valami bájos abban, amikor makroközgazdászok száz- és ezermilliárd forintokkal dobálóznak. Amikor például pozitív szociális intézkedésekről van szó, nem azt mondják, hogy egy négytagú családnak ennyi és ennyi ezer forint könnyebbséget jelent majd az intézkedés, hanem hogy az állami költségvetést x milliárd forinttal terheli meg. Tehát mindenki érezzen bűntudatot, mennyi pénzt pazarol rá a derék, jóságos kormányzat.

Térképek törökdúlás után

Ugyanez a szemlélet sugárzik a falvak sorsa iránti érzéketlenségből. Az úgynevezett reformközgazdászok részéről még sohasem hallottam, hogy a vasút-, egészségügyi, bolt- és iskolahálózat ritkítását bejelentő sajtóértekezleten arról is nyilatkoztak volna, hogy mi lesz az ott élő emberekkel. Hogy beleélték volna magukat akár csak egy percre is azok helyzetébe, akiknek nincs sem hivatali, sem magánautójuk, akikhez nem jár be az autóbusz (mert csak három méter széles az út), s akik egy élet munkáját fektették házukba, kertjükbe, kis magángazdaságukba, s akik most hirtelen ott találják magukat minden kereskedelmi, közszolgáltatási és kulturális infrastruktúra nélkül.

Segítség, empátia, kilábalási program helyett két fontos információt kapnak a kormányzattól: 1. ők a békák, akiket a mocsár lecsapolása előtt nem szoktak megkérdezni; 2. ettől kezdve "öngondoskodóknak" kell lenniük.

Tulajdonképpen még dicséretnek is vehetném azt a vállveregetést, amelyet a fővárosban és külföldön szocializálódott közgazdásztól kaptam: milyen nagyszerű, hogy egy ezerlelkes falu osztatlan alsó tagozatából indulva egyetemet tudtam végezni. Nyilván heroikus küzdelem volt a részemről, de nem az a cél, hogy egy faluból csak egyetlen ember végezzen egyetemet. Hiába is próbáltam volna felvilágosítani, hogy csupán az én 1966-ban végzett osztályomból hárman végeztünk jogot, hatan pedagógusok lettek, kevés kivétellel a többiek is érettségiztek, szakmát tanultak. Nem: a falusi kisiskola ab ovo csak korszerűtlen lehet. Utaztatni és digitális tábla elé kell ültetni a gyereket. Hátha kedvet kap hozzá, hogy soha vissza ne kívánkozzon életképtelen falujába, ahol még köszönnek egymásnak az emberek, rá mernek szólni a más rakoncátlankodó kölykére, és lenyírják az árokparton burjánzó gazt.

Azt ugyanis szintén hajlamosak elfelejteni a makroközgazdászok, hogy nem csupán lumpen elemekkel elárasztott, amortizálódott aprófalvak vannak Magyarországon. Minden számkivetettségük, minden ellenük irányuló reformpolitika dacára milliók viselik gondját az évszázados magyar kultúrának. Gondozzák a kerteket, úgy-ahogy rendben tartják a házakat, művelik a földeket, őrzik a középületeket, műemlékeket, templomokat, temetőket. Mindazt, amit ez a nép - lehet kacagni: ez a nemzet - egy évezreden át alkotott. Még nincs ebek harmincadján minden, de ha több száz aprófalu ellehetetlenül, akkor 2030-ban nyugodtan elő lehet venni a törökdúlás utáni térképeket.

Megunni a sötétséget

Igazából csak azt nem értem, mi értelme volt csatlakoznunk az Európai Unióhoz. Mi értelme volt, ha csupán azokat az előírásokat vesszük át és teljesítjük szolgai módon, amelyek a lakosság megsarcolásával, megregulázásával járnak? Az úgynevezett reformokat kidolgozó politikusok oda sem figyelnek, ha valaki az EU új vidékfejlesztési stratégiájáról beszél. Jellemző, hogy az én közgazdász levelezőpartneremnek is csupán annyi megjegyzése volt az unió doktrínaváltásához, hogy a mezőgazdasági támogatások átcsoportosításával a tájfenntartás irányába Brüsszel nem a falusiaknak akar kedvezni, hanem a városi adófizetők pénzét akarja megóvni a felesleges dotáció finaszírozásától.

A postahivatalok, vasutak, iskolák, orvosi rendelők felszámolásával, a falvak szisztematizálásával (lásd: Ceausescu összes művei) újra és újra felvetődik a kérdés: mi lesz az ellehetetlenült tanyák, falvak lakosságával? Ma - Edison legnagyobb dicsőségére - Magyarország dél-alföldi részein százezer család (!) él villanyvilágítás nélkül. Hogyan lehetséges, hogy ha Kádárnak nem, hát a rendszerváltás után valamelyik kormánytényezőnek sem jutott eszébe ez a mintegy háromszázezer fős szavazóbázis? Miért csak egyszer rendeztek petróleumlámpás tüntetést a Parlament előtt? Mert már ahhoz is gyengének érzik magukat, hogy úttorlaszokat emeljenek? De ezek az emberek előbb-utóbb megunják a sötétséget, a tanyavilágban fosztogató bandák terrorját, és elkezdik majd jogaikat követelni. Lesz-e új Sztálinváros, Kazincbarcika, Inota, Komló, uránbánya és Ózd, hogy felszívja a vidékről, a mezőgazdaságból kinyomorított százezreket? Körvonalazódik-e arra bármiféle kormányprogram, hogyan lehet majd az elértéktelenedett házaikból - egyetlen vagyonukból - kiköltözőket emberi hajlékhoz segíteni? Nem néhány családról van szó, hanem irdatlan tömegekről.

Mi lesz a gazdátlan kertekkel, gyümölcsösökkel, kutakkal, tűzoltószertárakkal, művelődési otthonokkal, ravatalozókkal, utakkal, villany- és vízvezetékekkel? Ki műveli majd a nagyüzemileg nem hasznosítható területeket? Vagy nőjön be mindent a gaz, a bozót, legyen az enyészeté?

Ez is egy megoldás, kétségkívül. De akkor tessék kimondani. Akkor vállalni kell, hogy a mai kormányzat Magyarország kilencvenháromezer négyzetkilométerének csak x százalékáért és a lakosság y százalékáért érez felelősséget. Főként városokért és városlakókért, valamint a kistérségi központokért. Hogy azon túl mi történik: hulljon a férgese.

Sikertelenek nyafogása

Kétségkívül idegesítő, ha a sajtó még érdeklődő része az országot irányító politikusok zsebében turkál. Különösen, ha annak a bizonyos első milliónak a megszerzése izgatja az embereket. (Mellesleg joggal, ha egyszer akadtak, akik mohó és piszkos kezekkel turkálhattak és turkálhatnak az egyre zsugorodó bőség kosarában.) Az eredeten túl azonban kevesen vizsgálják a vagyon, a gazdagság személyiségformáló hatását. A "ki mint él, úgy ítél" egyszerű igazságára gondolok. Akinek olyannyira nincsenek napi filléres gondjai, hogy inkább pénzének befektetése okoz problémát, akinek von Haus aus burjánzó és bőven termő kapcsolati tőkéje van, hogyan is tudná átérezni, mit jelent rettegve várni a hónap végét, a számlák végeláthatatlan áradatát? Hogyan tudná átélni azok lelkivilágát, akik munkahelyük elvesztése miatti félelmükben minden megaláztatást kénytelenek elviselni?

Populizmus. A sikertelen emberek nyafogása. Az örök vesztesek irigysége. Ezzel intézik el manapság az iménti kérdéseket "mértékadó körökben". Teszik, mert tehetik. Nem tudni, miért, de még tart a varázslat.

Havasi János, Magyar Hírlap


fidesz.hu