Aligha cáfolható igazság: a legrosszabb tulajdonos az állam. Ilyen alapon akár meg is magyarázható a szándék. Csakhogy az egykori köztulajdon döntő része már magánkézben, így aztán a maradékkal elboldogulhatna ez a rossz gazda. Ha akarna. Úgy látszik, nem is akar.

Ha szigorúan csak a célszerűség felől közelítjük meg a dolgot, szavunk sem lehet. A költségvetési egyensúly mindenekfelett! A stabilitás alapkövetelmény: nem vethető össze és nem állítható szembe a nemzet színházával, annak kulturális-közösségi értékhalmazával. Ha az államháztartás egyensúlya végzetesen megbomlik, megroggyan minden más is. Gazdasági válsághelyzetben - képletesen értve - a színház sem marad talpon. De nem az épület avatja nemzetivé azt az intézményt, hanem a benne zajló élet. Az csupasz ház, lehet, magánkézben tán jobb helyen lenne. Az évszázados szellemiség viszont nem. Aki ahhoz nyúl, a nemzeti tradíciót sérti.

A hagyománytisztelet persze emberi képességet, érzelmi mögöttest feltételez, és hát a kormányoknak köztudottan nincsenek érzéseik. Ám ha a ráció a mérce, akkor is baj van. Mondhatja bárki, kényszerhelyzet van, a válságterápiát az szüli. Csakhogy a következmény sem más, mint egy újabb kényszerhelyzet. A kapkodásban az is áruba bocsáttatik, ami később, a dolgok nyugtával nagyobb haszonnal értékesíthető. És aki az utolsót töltényét is ellövi, lélekben már feladta.

A rossz harci taktika jobbára rossz filozófián alapszik. A kiárusítás mögött is ezt véljük látni. A kormányzatnak nem azon kéne ügyeskednie, hogy a - mondhatni - legprimitívebb terápiával tegye rendbe az államháztartást. A rosszul működő struktúrák ésszerűsítése százszor többet hozhatna akárhány részvénytársaság eladásánál. És még nem beszéltünk az újabb, lehetséges csapdáról. Ha most ez a kalmárfogás esetleg hatásosnak bizonyul, az végképp zárójelbe teszi a nagy elosztórendszerek reformkényszerét. A nagy pénz pedig ott van. És a rozzant struktúrában kódolva a nagy pénzpocsékolás. Tán örökre. Összeomlásig.

Ismerjük a régi szólamot: végeladás, nincs maradás. Ez a mostani még nem a teljes végkiárusítás. Csak annak előszobája. Tőről metszett populistáknak való megközelítés, de ne legyünk finnyásak: bizony, van abban valami igazság, hogy az emblematikus cégek és intézmények eladása után már csak a Parlament, a rendőrség meg a katonaság vár vevőre. Ne csodálkozzunk semmin: a katonaságot, a laktanyákat már ma is privát cégek őrzik. Megvalósult a civil kontroll, elő-balkáni módra.

Magyar Hírlap


fidesz.hu