Egyszerűen csak a kicsi és a nagy küzdelméről szól a történet, napjaink korántsem hősi eposza. Amire az elmúlt időkben alig volt példa, most megtörtént, az egyenlőtlen erők küzdelméből a szinte teljesen védtelen került ki győztesen.

Történt, hogy valahol, az ország egyik iskolájában a diákok egy csoportja majdnem botrányba fullasztotta az ünnepséget. Az egyik tanárnál ekkor szakadt el a cérna. Gyorsított eljárással kiosztott egy-egy fülest a három renitensnek. Bár ne tette volna! Az iskolából eltávolították. Karrierje most törést szenved. Győztek fölötte azok, akik mindenkor készek bárminek a megzavarására, a mindenkori botrányra. Akik miatt magyar iskolában eredményesen tanítani ma szinte lehetetlen.

A történetnek itt vége is lehetne, de nincs. Különben sem tudjuk még, ebben az esetben ki Dávid és ki Góliát. A dolog nem egyértelmű. Mert kétségtelen: a fülest osztó tanár fel nem menthető. Nézzük csak, a gyerekek vajon igen? A három közül az egyik fiú nem lázadt az eset után, azt mondta, hogy ő bizony megérdemelte. Másikuk egykedvűen túltette magát a dolgon. A harmadiknak a szülei vért kívántak. A tanár így már nem tanít - de a gyerek se jár abba az iskolába. Elkívánkozott onnét. Ha nem, akkor is kiutálják a többiek. Mindig is vérbunkó volt - jellemezte sajátságos szóhasználattal egyik osztálytársa. Senki sem szeretette, egyetlen haverja sem volt - így a másik.

A pedagógus elküldésekor szinte az összes gyerek sírt. Másnap az osztály majd' háromnegyede tiltakozásul nem ment iskolába, köztük volt az egyik érintett is. A sajátos rokonszenvtüntetés persze már hiábavaló. De mélyen elgondolkodtató. A gyerekek önvizsgálata reményt ad. Itt, most. De másutt? Ahol egyszerűen lehetetlen az oktatás és a nevelés, ahol gyerek ural tanárt, a tanár vergődik, aztán föladja... Ahol szülő ver pedagógust. Ahol kibillen az értékrend, feje tetejére áll a világ. Ahol elporlad az értékrend. Ahol megszűnik az iskola iskola lenni.

Abban a bizonyos szituációban nem a gyerek lázadt, hanem a tanár. Tehetetlenségében. És rosszul reagált. Egy gyerekcsapat viszont a lábával szavazott. A többség azt üzente, hogy mindenek ellenére a tanár mellett van. Vagyis: szigorúbban ítéli meg a renitensek tettét, mint a füles formájában érkezett rossz választ. Igazságérzetből jeles!

A mi "nagy iskolánkban" vajon hányan tiltakoznak a hét végi menesztések miatt? Hányan siratják az elcsapott főrendőröket? Hányan szomorkodnak a miniszter lemondása okán? Ne mondjuk, hogy senki! Lehet egy maroknyi szimpatizáns: a hozzátartozók, a baráti kör. Na meg azok, akiknek a mentalitásuk nagyon hasonló. De remélhetőleg nemcsak főrendőr és miniszter kerül most süllyesztőbe, hanem velük egy gondolkodásmód is: a csalhatatlanság kártékony tudata, a magabiztosság gőgje, a kíméletlenség elemi ösztöne. De most még nem. Ahhoz sokkal nagyobb tisztulás kell. Ahhoz nem elég a miniszterelnök erőt sugalló, látszólag gyors intézkedése. Valójában nagyon lassú volt a reakció! Idő kellett, hogy érzékelje, az elsöprő többség a Góliátok ellen, Dávid mellett van. Aki hirtelen előállt egy fiatal nő képében. Parittyaköve nemcsak a hatalom biztos támaszán, a feltétel nélküli szolgálatra idomított elit rendőrségen ütött rettentő sebet, hanem szétzúzta a magabiztosság védőpajzsát, leverte az önelégültség álarcát, felnyitotta a kushadásbéklyót. Főrendőr és rendőrminiszter vesztett csatát, de a hatalom egésze szenvedett kiheverhetetlen vereséget.

Michelangelo szobor-Dávidja, bár kezében a kő, maga a szelídség. Ott azonban Caravaggio festménye, Dávid a levágott Góliát-fejjel: a rettenthetetlenség szimbóluma. Saul király a kegyetlen erőben bízott, remélve, hogy az riválisát megsemmisíti. De Saul volt az, aki ezután soha, soha többé nem érezhette magát biztonságban.

Góliátnak arra még tán lesz ideje, hogy megszámolja és biztos helyre menekítse az összekuporgatott zsoldját. Mert tudjuk a bibliai példázatból: ez a Dávid által elveszejtett ember zsoldos volt. Azok legkíméletlenebb fajtájából való.

Várkonyi Balázs, Magyar Hírlap


fidesz.hu