"Folyton hangzik és fog hangzani, míg a világon magyar lesz, az örök szemrehányás: miért volt Budát ostromolni?
De hát lehetett-e másként tenni?
Kérdezzétek meg, miért vágták le a karthágói asszonyok hosszú aranysárga fürteiket kézíjaknak, miért temetkeztek a puni szép hajadonok a Dagon temploma romjai alá.
Kérdezzétek meg, miért sír Izrael népe az asszír világcsodák közül, Szemiramisz függőkertjeiből szent városa romjaihoz vissza.

Kérdezzétek meg, miért tódult fél századon át kétmillió harcos szárazon és tengeren, ezernyi ezer mérföldnyire, egy kereszttel a mellén, egy vassal a kezében, Jeruzsálem városát visszavívni."
Már akkor belém ivódtak A kőszívű ember fiai költői kérdései, amikor Jókai Mórnak e regényét kötelezően először olvastam. Mintha ezek a sorok is azt igazolnák, csaknem százhetven esztendeje, hogy érzelmileg, lélektanilag nem lehetett más helyes döntés, mint Budavár elfoglalása a tavaszi hadjárat lezárásaként. Holott, amikor a hatvanas években eszmélkedtem, a középiskolai és egyetemi tankönyvek - a korszak történészeinek tudományos és ideológiai meggyőződését közvetítve - mást mondtak. Azt, amit korábban már nemegyszer megfogalmaztak historikusok és publicisták; mármint hogy hiba volt a komáromi erődrendszer felmentése után nem folytatni egyazon lendülettel a támadó hadműveletet s annak végcéljaként elfoglalni Bécset, s ezzel megnyerni a szabadságharcot. Ennek elmaradása tükrében a Budavár köré vont ostromzár Görgei árulásmítoszának is tartó abroncsául szolgált. És szolgál - lazulóbban ugyan - ma is. Annak ellenére, hogy Budavár elfoglalását a Habsburg-ház trónfosztása után Kossuth maga is sürgette, mert úgy gondolta, hogy az ország függetlenségét akkor fogja a külföld elismerni, ha a fővárosa is szabad.

Az osztrák főseregre huszonnégy nap alatt hat vereséget mérő honvédhad előtt két lehetőség állott; a hadjáratot Bécs vagy Budavár elfoglalásával lezárni. Görgei vezérkara mindkét eshetőséggel számolt. Rá kellett azonban döbbennie, hogy a Bécs elleni hadjáratra nem futja erejéből. A magyar sereg 1849 áprilisának végén e vállalkozáshoz alig tudott volna 26-28 ezer embert és 106 löveget felhasználni. Ráadásul utánpótlási vonala is rendkívül megnyúlt. A Nagyváradról szállított lőszer éppen a fővárosi dunai átkelők ellenség általi ellenőrzése miatt csak nagy kerülővel jutott el Komárom térségébe. Tudni kell azt is, hogy a honvédsereg a császári haderőt megverte ugyan, de nem verte szét. A nyugati határövezetbe szoruló osztrák sereg Bécs helyőrsége és az Itáliából átdobott erősítések nélkül is meghaladta az esetleg támadó magyar hadtestek erejét: 54 ezer főt és 237 löveget számlált. A magyar hadvezetés teljes bizonytalanságban volt a visszavonuló osztrák főhadsereget Pest alatt dél felé elhagyó Jellacˇic´-hadtest holléte felől is. Nem tudta, hogy ez a tekintélyes, mintegy 15 ezer fős sereg valóban levonult-e a Szerémségbe, vagy a fővárostól egy-két napi menettávolságban táborozik. Ez utóbbi esetben ugyanis könnyen a Bécs ellen kitámadó magyar fősereg hátába kerülhetett volna.

Megvalósítható haditervnek tehát - mindent mérlegelve - Budavár elfoglalása bizonyult. Lélektani, politikai hatásán túl ugyanis ez teremthette meg a közvetlen összeköttetést Komárom térsége és a honvédsereg addigi legfontosabb utánpótlási bázisául szolgáló Tiszántúl között.

A hiba, amelyet a magyar hadvezetés elkövetett, az volt, hogy nem mérte fel előzetesen a korábbi hónapokban megerődített Budavár erejét és parancsnokának, a debreceni születésű Hentzi tábornoknak az elszántságát. Emiatt május 4-én felkészületlenül kezdte meg az ostromot, abban bízva, hogy a magyar csapatok puszta erődemonstrációja a vár átadását vonja maga után. Az igazi ostrom valójában csak tíz-tizenkét nappal ez után indult meg. Hentzi azonban már május 4. után pár nappal elrendelte Pest terrorbombázását, amelynek során többek között az Alsó-Duna sor egész klasszicista épületegyüttese romhalmaz lett.

A döntő roham megindítását Görgei május 21-én hajnali három órára tűzte ki. Két óra múlva már kilenc önként rohamozó honvédzászlóalj harcolt a vár területén. Az első magyar zászló hajnali négy órakor jelent meg a várfalon. Ezt a főhadiszállását a sváb-hegyi Heidrich-villában berendező Görgei tőle szokatlanul lelkes két rövid mondattal nyugtázta: "Ott lobog a nemzeti trikolór. Éljen a honvéd!"

A vár, amelynek védelmében az ellenséges parancsnok is elesett, reggel hét órakor került magyar kézre. A győzelemért 368 honvéd áldozta életét, és 676-an sebesültek meg. A császáriak vesztesége 710 ember volt, s több mint négyezren estek fogságba. Emellett nagy mennyiségű hadianyag lett a magyar sereg zsákmánya.

A "két testvérvárosban" összesen 598 épület semmisült meg részben vagy teljesen az ostromban. Ez Pest-Buda épületállományának hét és fél százalékát tette ki. Miközben a magyar sereg és a felszabadult főváros a győzelmet ünnepelte, az 1848. december 2-án puccsal trónra ültetett ifjú császár, Ferenc József Varsóban a Belvedere-palotában kézcsókkal köszönte meg I. Miklós cárnak, hogy "a rend helyreállítására" kétszázezer fős hadsereget indított útnak a "rebellisek" Magyarországa ellen.

Kovács István, Magyar Hírlap


fidesz.hu