- Milyen érzés pápai áldásban részesülni ennyi viszontagságos év után?

— Még ma is felfoghatatlan számomra, pedig tudatában vagyok annak, hogy valóban megyek a Vatikánba. Csodálatos és egyben döbbenetes dolog. Én mindig azt mondtam, hogy a Jóisten a legnagyobb rendező, mesterien rendezi el a dolgokat. Hiszek ebben. Húsz évvel ezelőtt még abban sem hittem, hogy megérem a millenniumot. Megértem. Hetvenéves lettem — ezt is megértem. Hetvenéves koromban pápai áldásban részesülök. Ezt is megértem. A Jóisten ajándéka mindez.

- Visz-e ajándékot XVI. Benedek pápának?

- Köztudott, hogy minden pápának megvan maga címere. A ceremóniára XVI. Benedek pápa címerével készített pápai zászlót viszem ajándékba amelynek sarkába belehímeztettem az 1956-os lyukas zászlót.

— Kinek a nevében adja át?

— Valamennyi 56-os barátom, valamint valamennyi magyar ember nevében fogom átadni XVI. Benedek pápának ezt a zászlót, akinek jelent valamit az 1956-os forradalom és szabadságharc. Továbbá a kivégzett 56-os bajtársaim nevében, az 56-os magyar vértanúk, valamint a forradalom és szabadságharc szelleme nevében. A pápát emlékeztetni fogja arra, hogy ezt a zászlót a magyaroktól kapta.

- Annak idején kétszáz napot töltött börtönben halálraítéltként. Mit érzett amikor a halálos ítéletet életfogytigra változtatták?

— A nyolc hónap alatt az volt a feladatom, hogy felkészüljek a halálra, és erőt merítsek ahhoz, hogy méltósággal, emelt fővel haljak meg a hazámért. Amikor megtudtam, hogy életben maradok, kissé keserű szájízzel vettem ezt tudomásul. Lelkiismeretfurdalásom volt azokkal szemben, akiket felakasztottak. Ezt az érzést soha nem fogom elfelejteni. Az én feladatom, hogy a halottak helyett is beszéljek, helyettük is üzenjek. Tovább kell vinnem az ő végrendeletüket. Mindenki máskent üzent, ki-ki vérmérséklete szerint. Még ma is hallom, ahogy az akasztófa alatt kiabálják az üzeneteket.

— Pedig ötven éve már...

— Többen mondták már, hogy el kellene felejteni, de nem tudom megtenni. Nem visz rá a lelkem, hiszen akkor az egész életemet, és ezzel együtt ezerkilencszázötvenhatot is el kellene felejtenem. Akkor húsz éves voltam, tehát fél évszázadot kellene elfelejteni az életemből. El kellene felejteni mindazoknak a búcsúszavát akiket akasztani vittek. Ezt egész egyszerűen nem lehet elfelejteni. Feldolgozni is csak akkor, ha valóban lett volna egy igazi rendszerváltás. De nem volt. Most is a vérbírók, a gyilkosok utódai vannak hatalmon, parazitaként. Az elődök ezerkilencszázötvenhatban, s az azt követő időszakban, ők pedig ma élősködnek a magyar nemzet testén. Lelki nyomorultak. Rettenetesen szegény lelkületű a jelenlegi magyar kormány, hiszen tagjai nem adnak, hanem elvesznek másoktól. Pedig van-e jobb érzés annál mint amikor az ember tehet másokért segíthet másokat, akár egy egész országot, egy egész nemzetet.

- Mi valósult meg 1956 szellemiségéből?

— Egyetlen dolog valósult meg, mégpedig az, hogy nyíltan és szabadon beszélgethetünk itt úgy, hogy nem csuknak le izgatásért. Ki tudja azonban, hogy mit akarnak elfogadtatni a parlamentben a gyűlölettörvény ürügyén. Ugyanis, ha valaki szabadon elmondja a véleményét arról, ami nem tetszik neki, az nem gyűlöletből mondja, amit mond. Ha nem mondhatja ki az igazságot, testileg-lelkileg belerokkan. Én ezt megtanultam a Kádár-rendszer alatt. Mindent, amit le kellett nyelni, abba testileg belerokkant az ember. Elég beteg ez a mai társadalom, ne tegyék még betegebbé. Lopakodó diktatúra, ami ma Magyarországon van.

- Az oroszok kivonultak...

— Katonailag igen, gazdaságilag azonban visszatértek. Gazdaságilag ismét teljesen kiszolgáltatottak leszünk.

- Nem beszélve az emberi jogokról...

— Ami tavaly októberben történt, az ön magáért beszél. Én elhiszem, hogy Gyurcsány ígéretet tett Putyinnak, hogy az 50. évfordulón nem fogja szidni az oroszokat. Neki nem is kell, hiszen ő nem volt az oroszok áldozata: ő a kommunista diktatúra lakája volt. A mi 1956-os forradalmunkat azonban a szovjet hadsereg verte le, tehát jogunk van kimondani az igazat. Számomra ez soha nem lesz tabutéma. Túl sok az áldozata ennek a szabadságharcnak ahhoz, hogy tabu legyen. Például itt van a nyolcvanéves dr. Lelőcz Vera, 1956-os mentőorvos, aki magatehetetlen, mert megsérült a forradalom alatt. Úgy bánnak vele, mint a kutyával: évek óta dobálják őt egyik kórházból a másikba, mint a labdát. Nem hiszem el, hogy a magyar állam nem tudna megfelelő, tisztességes ellátást biztosítani számára. Csak az orvosok jóindulatán múlott, hogy nem halt meg.

Tarics Péter, Magyar Demokrata

fidesz.hu