Hadd osszam meg történetünket a Kedves Olvasókkal! 1956. december 31-vel - öt év "önkéntes" tsz-tagság után - férjem kilépett a "közösből", mert azt mondta: nem szolgálom azokat, akik miatt annyi fiatal halt meg. A forradalom leverése, majd a megerősödött Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány helyi hatalmasságai azonban nem hagyták békén az egyéni gazdálkodókat. Mivel férjem megtagadta a tsz-be való belépést, 1957. május 27-én Jámbor István az akkori könyvelő hathatós segítségével elvette tőlünk a faluban párjukat ritkító lovakat. Férjem azonban olyan konok volt, hogy minden zaklatás ellenére kívül maradt az annyira gyűlölt közösből. Ekkor vályogvetésbe fogott, a szülői udvar végében ásott gödröt, s ott tapasztotta lábbal az agyagból és törekből készülő vályogot, s öntötte keretbe. Emlékszem, még novemberben, amikor már fagyos volt a víz, akkor is mezítláb dagasztotta az agyagos-pelyvás anyagot!

A vályogok árából aztán férjem vett két csikót, azokat betörte, s bérmunkát vállalt: a falu körüli szőlőskertet, de még az egyház földjét is ő művelte. Most is előttem van egy újévi reggel: amikor mások harangszóra a templomba igyekeztek, férjem szántani ment, mert kellett a pénz.

Az "elvtársaknak" azonban nem tetszett az "egyénieskedés", s a karhatalmisták hamis vádak alapján elkezdték zaklatni férjemet. Azt állították róla, hogy azt mondta: annak, aki visszamegy a tsz-be, a szemét kellene kiszúrni. Ez így természetesen nem volt igaz, csak az, hogy ő maga nem akarta beadni a derekát. Jámbor István kerékkötőnek tekintette férjemet, amiért apósomék sem akarták szolgálni a közöst. Volt egy olyan zaklatás, kihallgatás, amely a községházán folyt éjszakába nyúlóan, amikor is két suhanc gumibottal játszadozva férjem orra előtt, szeme kiszúrásával fenyegetőzött, amiért a háromgenerációs család megélhetését biztosító föld bevitelét megtagadta férjem. Na, ez volt az a pont, amikor férjem megelégelte a zaklatást, s rávette szüleit a belépésre, mondván, ő már nem bírja a további agitálásokat.

Minket aztán békén hagytak, mivel nem volt föld a tulajdonunkban. Napszámba jártunk, meg földet béreltünk. Mivel a derecskeieket később tudták kollektivizálni, mert nem volt olyan erőszakos tsz-elnökük, mint Jámbor István, mi derecskei bérletes földet munkáltunk. Tíz kilométerre jártam biciklivel kapálni, tengerit törni, markot szedni. '63-ig olyan házban laktunk, ahol villany sem volt, a lányom a küszöbön ülve várt bennünket, mert félt a sötétben.

Azért ennek a viszonylagos önállóságnak is megvolt a neheze! Egy bárándi végrehajtó járt nálunk, fel akart menni a ház padlására, ellenőrizni a beszolgáltatáshoz szükséges tengerit. Mondtam neki, úgy menjen fel, hogy kiveszem alóla a létrát! Na, nem is próbálkozott vele!

A rendszer enyhülésével, férjem 1963-ban ipart váltott egyéni fuvarozásra, melyet 30 évig folytatott. Kemény fizikai munkával kereste a kenyerét, szívlapáttal rakta fel, le a szenet, illetve kézzel a félmázsás cementes zsákokat. 1994-ben a lovakat el kellett adni, mivel férjem egy magas lázzal járó influenza következtében 96 százalékos látássérült lett, s nem hajthatta tovább az állatokat. Rá három évre agyvérzést kapott, s elment. Azóta egyedül élek.

Mivel a közöst nem nekem találták ki, az új házas ingatlan kertjében fóliás növénytermesztéssel foglalkoztam 1964-től. Palántákat neveltem, primőröket termesztettem. A magam által megtermelt zöldségeket a helyi, illetve a szomszédos települések piacain árultam. Azt mindig kikértem magamnak, ha kofának szólítottak, mert kofa az, aki olcsón megveszi, s drágán tovább adja az árut! A téli-nyári piacozás, a földtúrás tönkretette egészségemet: mára súlyos mozgáskorlátozott lettem, két bottal, illetve járókerettel tudok csak mozogni..."

Özv. Nyírő Zsigmondné - fidesz.hu