Ez a történet másról, másokról szól.

Ma nem túl nagy dicsőség megvallani, így akár őszintének is elfogadható: én valahol örültem, amikor Gyurcsány Ferenc lett a miniszterelnök. Félreértés ne essék, nem személyiségének rejtett bája fogott meg, s pláne nem politikai szimpátia alapján közelítettem meg a kérdést - új választásban akkor az ellenzék sem reménykedett, a dolgot szoclib koalíción belül kellett rendezni. Észérvre véltem lelni. Medgyessy Péter arisztokratikusnak reklámozott teszetoszasága csak még nagyobb kuplerájt teremtett az országban. A rendszerváltás utáni Magyarország akkor sem volt, ma sem a gentlemen's agreementek világa. Gyurcsány vetélytársáról egy percre sem jutott eszembe az úri elegancia, Kiss Péter tökéletes képviselője a késő kádári funkcionáriusnak. Nem az volt a baj vele, hogy unalmas és semmitmondó, a gond ott volt, hogy brancson belüli.

Kisstől tökéletes naivitás volt azt remélni, hogy bármit kezd a szocialista és SZDSZ-es háttéralkukkal, beleszól a lobbistáknak becézett pártközeli "bőröndös" pénzemberek ügyleteibe. Hogy egyáltalán hozzá mer nyúlni ehhez az államigazgatásnak csúfolt korrupciós mocsárhoz, hogy - nevezzük nevén a gyereket - nem hagy többet senkit sem lopni. Most lehet rajtam röhögni: ezért lett volna jobb Gyurcsány? Hiszen előéletéről, üzleti machinációiról már sportminiszterként bőven lehetett tudni, vagy legalább is sejteni. Igen, ezért Gyurcsány, sőt, éppen ezért igen.

Rabló-pandúr logika. Ha valaki, Gyurcsány ismerte a korrupció kis- és nagykapuit, az állami pénzek, a közös elsíbolásának módját. Mondhatta volna: uraim, ismerjük egymást, én vagyok a miniszterelnök, innentől vége a lopásnak. Nem mondta. Nem akarta mondani, nem azért lett miniszterelnök, hogy ezt csinálja. Azt csinálta, amit addig, csak nagyban.

Legyen már világos: a mai magyar köztársaság kormányfője nem tehetséges üzletember volt, aki teremtett és termelt valamit, átvergődve az állami bürokrácián. Gyurcsány Ferenc vállalkozóként nem hozott létre és nem gyártott semmit, és éppen hogy kihasználta az állami bürokráciában levő kapcsolatait, hogy az államét megszerezze, majd eladja. Főleg földet és ingatlant. Most is ezt teszi, ezt teszik, akik vele a hatalomba érkeztek, illetve vele megalkudtak. Soroljam? Az egykori nyilvánvaló magánbizniszt, például az őszödi kormányüdülő villáját most hagyjuk - vajon minden ott is végződik, ahol egykor kezdődött és folytatódott, mondjuk a buliból kimaradó szocik szalonpuccsával? -, kormányfői idejéből viszont ott a kormányzati negyed. Hol építenek, kikkel építenek, kitől bérlik, a meglévő épületeket kinek adják el? Multiberuházások, például a Hankook: kitől és hol vesznek területet? Autópályák és metró: hol és kitől sajátítanak ki területet, mi mellé építik? Kórházak és iskolák: melyeket zárják be, és adják el az épületeket és földeket? Kinek és mennyiért? Oktatás- és orvosszakmai vagy ingatlanszakmai döntés? Mi lesz a Kossuth térrel? Avagy némi mellékes: pártelnökként ki dönt a Köztársaság téri épületről? Tényleg csak véletlen, hogy oda is kerül egy metrómegálló, pár száz méterre a Keletitől? Ki veheti meg, s kitől szerzik vagy kitől bérlik az új központot? S végül, mi lesz a termőfölddel? Kinek adnak szabad utat a vásárláshoz? S ha az unió figyelő szeme miatt a kiről nem, csak a mikorról dönthetnek, nem mindegy-e, hiszen - a zsebszerződések után - kinek lesz akkor egyáltalán még módja vásárolni?

Egyszerű földspekuláció lenne hát az egész, nagy garral reklámozott reformkormányzás? Államférfiak - még ha sokszor kétes jövőképpel is megáldott politikusok - helyett ingatlanügynököké az ország vezetése?

Meglehet, mindez csak rossz összeesküvés-elmélet. Talán más a fent említett tények összekötő fonala. Azonban higgyük el, nagyon nagy baj van ott is, ahol ezek a dolgok "csak" megtörténhetnek.

Végezetül nem lőném el azt a közhelyes poént sem, hogy ha várunk, a végén az egész országot eladják alólunk. Ez ugyanis már lényegében megtörtént. Nincs mire várni.

Máté T. Gyula, Magyar Hírlap


fidesz.hu