A juhászok, mint általában a közemberek, nem haragvók, ünnepen meg különösen nem haragszanak. Sőt a messzi trónján ücsörgő felségre sem gondolnak ilyenkor. A palotája közelébe se mennek, csak az Úr házát látogatják, a hitesebbje legalábbis. Nem figyelnek ők most az országjobbító nagy ügyekre, nem törődnek Galluppal, se Mediánnal, Szonda Ipsosszal, tesznek a világ méltóságosabb dolgára. A maguk ügyével vannak elfoglalva. És ez az elmúlt hosszú hétvégén kinek ünnepi meghittség és szakrális tartalom, kinek profánabb dolog, szórakozás, lazítás, kikapcsolódás volt. Közélet kiiktatva.

Hőségben fürödve

Őrhalom szélén Szent István fogadja az érkezőt. A szobor talapzatán a felirat: "Sohase feledje senki, hogy itt keleten, magyar volt e világnak első szent királya. Tormay Cecília, Magyar Legendárium." Zászlók sorban, hármas egységet jelképezve: a falué, aztán a magyar lobogó, végül az európai. A túloldalon kis kápolna, nyitva az ajtaja, belül friss pünkösdi virágcsokor. Mellette fatábla, a turisták kedvelt Palóc útjának leírása, Patvarc, Hugyag, Csitár és a többi környékbeli nevezetesség jelzetével. Őrhalom büszke a múltjára, arra, hogy már 1327-ben említi a Visegrádon kelt oklevél az eredetileg Trázs, azaz őr(hely) nevén.

Falunap van itt, aki teheti, a focipályán. Ma mindenkinek jut a bográcsban főtt pörköltből. A község kicsije-nagyja a sátrak és vásáros bódék környékén. A határőrség bemutatót tart, a gyerekek a harci szerszámokkal ismerkednek, meg a katona bácsik-nénik szavaira figyelnek. A pályán a labdabűvölők, a kisebbek tizenegyesrúgásban vetélkednek, nemsokára kezdődik a nagyok meccse, az már "vérre" megy. "Béla!" - kiáltja egy fiatal nő, és Béla figyel, gondosan vigyázza a kétévesforma kisfiút, aki csetlik-botlik a hatalmas labdával. Rajtkész az utánpótlás. A hangszóróból üvölt a zene, Nagy Feró énekli, hogy "A kocsmában, ott van a nagy élet, / Tompulnak az agyak, élesek a kések, / Sűrű a levegő az olcsó sör szagától, / Eleged van már e k...tt világból." No hát, sör, az van, viszont a kések nyomát se látni, az agyak meg nem látszanak tompának egyelőre. Tart a vigasság, ki tudja, meddig.

Tovább, kis hegyi utakon, ünneplős csöndbe zárkózott falvakon át. Szarvasgedén a körjegyzőség előtt ismét egy Szent István-szobor, eső mosta, fagy repedeztette, de áll a kőalak, vigyázza a kis falut. Kisbágyonban, egy útkanyarulatban mintha kereszt jönne szemközt, a ház homlokzatára erősítették, a bennlakók érzületét hirdeti. Este lesz, nyugodt májusi este.

Őzike, gólyával

Nagylócba vetődve azt hinné az ember, néptelenségre ítéltetett a falu. Aztán a Pityóka kocsma közelében már mozgolódást vél. De odabent, az ivóban sincs tömeg. Néhány régi bútordarab. Néhány elárvult lélek küzd a búfelejtővel. A poharakon megülő pára tényleg az egyetlen vigasztaló jel ebben a május végi kánikulában. Kint a nap kitartóan pásztázza a házfalakat, az aszfaltutat. Pár száz méterre a mozdulatlanság megtörik. Nyílik a templomajtó, a hívek kifelé. Sorukat szép fiatal pár nyitja. Ők már letudták a lélekbéli kötelességüket az ünnepen.

A Lóchoz tartozó Zsunypusztát útszéli kereszt vigyázza. Odébb, a kis házbokor központjában a felszabadító szovjet hősökről mesél egy emlékmű, a "dicső tetteket" méltatja az írás a kőtáblán. A téesz állíttatta az emlékhelyet, még 1957-ben, a tetején lévő vörös csillagot már letörték. Na igen, az utókor hálátlan. Vagy jó az emlékezete.

A főút melletti ház udvarában gólya a szabadtűzhely kéményén, de közelről már látod, csak gipszmadár. Körötte sokféle állat jön-megy otthonosan, köztük a legmeglepőbb látvány egy kis őz. Szabó Ottó elmondja, szülei két éve fogadták be a kis anyátlant. Felerősítették, aztán útnak eresztették volna. A szelíd kis állatot viszont egyszerűen nem tudták már visszavadítani. Elengedték, visszajött. Ma is, ha elcsatangol, este bekéredzkedik. Van a portán kecske, birka, sokféle szárnyas, fél falkára való kutya is, mindegyiknek társa az emberhez szokott őzike. Most is érdeklődve figyel, játszi módon meg-megugrik, aztán visszajön. Szeretetben növöget itt még a jószág is.

Zarándokok útján

Mátraverebélyről a hegyoldalra kapaszkodva már látni, Kányásnál pedig már közelről is tapasztalni az embertömeget, rengetegen igyekeznek most is Szentkútra, a nevezetes búcsújáróhelyre. 1210-től áll a temploma, ki tudja, azóta hányan adtak itt számot sorsuk jó és rossz fordulatairól, hányan kérték az égi segítséget életük megfordítására. A hegyoldalba mélyülő sziklabarlang előtt a szabadtéri oltár, a fák övezte lapályon embertömeg, sokan az átellenben lévő dombra szorultak.

A keresztút stációin látszik a romlás, a felfelé vezető falépcső is elkorhadt, az idő fogott ezen a megszentelt helyen is. De nem az emberek igyekezetén. Most is sok ezren jöttek ide, a híres búcsúba, vigaszt lelni, reménnyel töltekezni. Számosan gyalog. Szécsényiek csoportja pihen domboldalban, hangolódnak a misére. Betonúton negyven-egynéhány kilométer a távolság, nekik a hegyen át, gyalog sem lehetett sokkal kevesebb. Szombat hajnalban indultak, estére megjöttek, éjszaka itt megaludtak. A mise és a körmenet után ismét gyalogosan haza. Évente megerősített fogadalmuk szerint.

A hegy visszhangozza a szót, a pap által mondott igét, a csengő hangját, a harangkondulást, de a legnagyobb visszhang tán belül támad. A pünkösd ismét megerősített sokakat. Akinek van füle a hallásra, szíve a befogadásra. De menjünk vissza egy szó erejéig Őrhalomba, az ottani vigasságra. Nagy Feró nótáját halljuk ott még mindig, éppen azt mondja, hogy "Nézzed, mi folyik itt, / Ami befolyik, az rögtön kifolyik, / A világos sörtől savanyú a szád, / Nem ígéri senki, hogy jobb élet vár rád."

Várkonyi Balázs, Magyar Hírlap


fidesz.hu