- A Damjanich Polgári Kör vendégeként beszélt arról, milyen nehéz gyermekkora volt: szülei nélkül nőtt fel. Miért?

- Anyám mindannyiunkat lányfejjel szült. Sokáig azt hittem, hárman vagyunk: a bátyám és a hugom. Évek múlva tudtam meg, hogy összesen heten vagyunk testvérek.

- Ezért került az apácákhoz.

- Kicsi gyermekkoromban a nagyszüleim adtak be az apácákhoz. A karmelitáknál nőttem fel, először a Maglódi úton, majd amikor kitört a háború, levittek bennünket vidékre. Az apácáknál emberségre, hazaszeretetre, egymás iránti odafigyelésre neveltek. Advent idején mindig elkészítettük az adventi ingecskéket. Ha valaki jócselekedetet hajtott végre, este a kiértékeléskor felhajthatott egy ablakocskát. Persze apró dolgokra kell gondolni. Egy-egy felhajtott ablakocska egy szál szalmaszálat jelentett. Minél több szalmaszálat gyűjtöttünk, annál többet tehettünk a Jézuska jászolába. S az annyival volt puhább. Ebben mindannyian igyekeztünk. Ilyen finom módszerekkel neveltek bennünket az apácák.

- Innen került aztán állami gondozásba!

- Amikor mindent államosítottak 1950-ben, egy éjszaka kocsira pakolták az apácákat, és kiadták az útjukat. Ők azonban előtte még gondoskodtak a reá bízottakról, s hazavitték a gyermekeket. Biztonságba helyezték őket a családoknál. Engem egy nővér hozott haza a nagymamámhoz.

- Hány éves volt ekkor?

- Tizenhárom. Szoba-konyhás, kis kertes házban laktak. Együtt élt a Nagyanyám, anyám nővére és a bátyám. Későbbi zárkatársam: Heim Ági édesanyja özvegyasszonyként nevelt öt gyermeket, mosónő volt. A Garas utca 6-ban, egy budai villa szuterénjében laktak. Ő örökbe fogadott volna, ám anyám nem engedte. Ebben a pillanatban telt be a pohár. Anyám egyébként is mindig azzal ijesztgetett, bead állami gondozásba. Ekkor végrehajtottam a riasztását, saját magam jelentkeztem az Üllői úton.

- Az 1956-os forradalomban részt vett, majd halálra ítélték. Végül 13 évet - legszebb női korát -, börtönökben töltötte: 20 éves korától 33-ig.

- Krisztusi korban szabadultam.

- Hogy került a forradalom kellős közepébe?

- Az emberben tudat alatt ott éltek a nagyon keserű emlékek és benyomások. Valószínű, ennek hatására indultam el. Nem írtam forradalmi verseket, de valami hajtott. Mi valami ellen tiltakoztunk és harcoltunk.

- Érezte a társadalmi igazságtalanságokat?

- Persze, saját bőrömön. Végig részt vettem a forradalomban, elejétől a végéig, amíg meg nem sebesültem, november 4-ig. Akkor bevittek a kórházba. Letartóztatásomkor - úgy látszik, sehol nem tudom befogni a pofámat -, mert bizony összevitatkoztam a nyomozóval. Amikor a Divatcsarnok került szóba, ő azt mondta: kirabolták az ellenforradalmárok a Divatcsarnokot. Én pedig pontosan tudtam, mi történt. Amikor sebesülten feküdtem a Péterfy Sándor utcában, hallottam, hogy ég a Divatcsarnok és az oroszok rabolják ki a Divatcsarnokot. Ezen összevitatkoztunk. Biztos, nem volt jó ajánló-levél. Vagy az újságban a fotóm alá ezt írták: Wittner Mária kisasszony, az egykori zárdanövendék a prostituált. Na ná, hogy felcsattantam. Milyen jogon neveznek prostituáltnak? Azért, mert van egy gyermekem.

- Igaz lenne, hogy sokan csak úgy "belesodródtak" a forradalomba?

- Nem volt kötelező belesodródni. Engem nem a tömeg sodort, hanem tudatosan mentem el otthonról. A Szabad Nép székháznál vártuk, hogy kiadják a 16 pontot, ám közben kaptuk a drámai hírt: ölik a fiatalokat a Rádiónál. Ekkor tudatosan mentünk a Rádióhoz. Nem tízéves gyermekek voltunk, akiket belesodortak valamibe, hanem 19 éves voltam.

- Mitől sebesült meg?

- Aknabecsapódástól. November 4-én reggel kerültem a Péterfy Sándor utcai kórházba. 9-én jöttem ki, s akkor visszamentem a Corvin-közbe. De már csak romokat találtam. Borzalmas látvány volt. Egy emberrel találkoztam, aki később disszidált az utolsó pillanatban. Akkor már keresték. Nekem kintről írt egy képeslapot.

- Mária nem gondolt arra, hogy elhagyja az országot?

- De. Kimentem, csak haza is jöttem. Hisz Kádár bűntetlenséget ígért, a gyermekem pedig itthon maradt. Egyébként Ausztráliába készültem, és Bécsig jutottam. A Vöröskereszt segítségét kértem, hogy hozzák utánam a gyermekemet. Ez folyamatban lett volna, de közben hazajöttem. Másodszorra pedig már nem sikerült kimennem. Elkaptak bennünket: 1957. június 16-án tartóztattak le.

- Milyen koncepciós váddal ítélték halálra?

- Több indokkal: például fegyverek rablásával, a Közértek kifosztásával vádoltak. A Történeti Hivatalban betekinthettem a peranyagomba. A kihallgatási jegyzőkönyvek tanulmányozásakor nagyon érdekes dologra jöttem rá. Több tanú azt állítja, hogy november 4-én, délután bementem a Szövetkezeti Cipő akármibe, sőt másnap is visszamentem, és száz pár cipőt hoztam el. Ez döbbenetes. Miközben már a délelőtti órákban ott feküdtem a Péterfy Sándor utcai kórházban. Tehát nem igaz az állítás. Mégis ezeket a hazugságokat veszik át a lexikonok, és a tankönyvek. A vádirat és a valós tények több pontban ellent mondanak egymásnak. Jelen pillanatban mégis úgy állítják össze a lexikonokat, hogy teljes egészében átemelik a Népbíróság anyagait. Amit abszolút koncepció alapján készítettek. Utána ezeket kőkemény pénzért kiadják. Ez etikátlan, sőt történelem-hamisítás.

- Mi igaz az egészből?

- Részt vettem a forradalomban. Fegyver is volt a kezemben. Benzines palackokat töltöttünk. Később, amikor győzött a forradalom, járőrőztünk. A rendőrséget leszereltük, ez mind igaz. Elvettük tőlük a fegyvereket. Az is igaz, hogy - a parancsnok engedélyével -, a kilőtt gyógyszertárból vittünk tápszert egy pici hat hónapos babának a szomszéd házba. Az is igaz, hogy az egyik Közértből kiosztottuk az élelmet, amikor elfogyott az élelem a fővárosban. Az is igaz, hogy az ÁVH¬-s lakásból iratok tűntek el. Ám ez nincs benne a bírósági anyagban. Helyette hazugságok olvashatók: ékszert, kolbászt, meg nem tudom én mit loptunk el. A történészek ebből az anyagból dolgoznak. Így soha nem hámozhatják ki az igazságot.

- Amikor megtudta, hogy halálra ítélték fiatal lányként, emlékszik-e, mit érzett? Elájult?

- Hogyne, emlékszem. Nem ájultam el, inkább az ellenkezője történt. Amikor fölvittek bennünket a zárkába, megkérdeztük egymástól, mi az ítélet. Táncoltam és tapsoltam a halálra ítélésem pillanatában. Ez a kimerült idegállapotot tükrözhette. A másik, Katival megbeszéltük, hogy, amikor kimondják az ítéletet, fapofát vágunk, hogy semmi érzelmet ne lássanak rajtunk. Ezt persze nehéz volt betartani, valószínű ennek az ellenhatása tört ki rajtunk a zárkában. Utána kaptunk egy injekciót. Pár nap múlva átvittek bennünket a Kisfogházba, ahol a halálra ítélteket őrizték. Ott aztán nap mint nap találkoztunk a halál gondolatával. Mert naponta akasztottak embereket. Íratlan szabály szerint mindenki elköszönt. Bemondta a nevét. Mondott néhány szót, ilyeneket például: Isten veletek! Bosszuljatok meg! Ki a himnuszt énekelte, ki a hazát éltette. A folyosón általában síri csend volt, az őrök is csizmára húzott papucsban közlekedtek. Ebbe a síri csendbe hasított bele egy-egy halálra ítélt utolsó búcsú kiáltása.

- Lehetett-e hallani az akasztások jaj-fájdalmait?

- Mi nem hallottuk. Az akasztásokat egy zárt teremben hajtották végre, a Kis Fogház végében. A vasajtón túl, jobbra nyílt a kivégző hely.

- Mi volt a legszörnyűbb a 13 évben?

- A Karácsonyok. A halál árnyékában mindig csak gondoltunk rá. És a Kati barátnőm kivégzése. Közvetlenül mellőlem vitték el. Amikor becsapódott mögötte az ajtó - nem tudom, hogyan gondolhattam rá, hogy visszahozzák -, nekiestem az ajtónak és vertem, vertem. Közben kiabáltam: ne vigyék el, hozzák vissza! Aztán elájultam. Amikor kivégezték, megfogadtam, ha módom lesz rá az életben, emléket állítok neki és a többieknek. Ekkor esküdtem meg a Kisfogházban, néma esküvéssel, hogy soha nem hagyom cserben őket! Egy hónap múlva - a jogerős végzésnél - átvittek a Csillagba, ahol idegösszeomlást kaptam. Sorba bevertem a zárka ablakait! Nyomai itt láthatók a kezemen. Ömlött a vérem. Ott tört ki rajtam a nyolc hónap, meg a Kati kivégzése. Üvöltöttem, hogy vissza akarok menni a Kisfogházba. S akkor lekötötték a kezem, azt mondják, nagyon magas ideglázam volt. Még Kalocsán is, amikor elszállítottak, két hőmérővel mérték minden nap a lázam. Ez a két hét teljesen kiesett. Amikor újra tudatra ébredtem, ott találtam magam ugyanabban a zárkában, ahol Katival őriztek. Amikor megkérdeztem a fegyőrt, hogyan kerültem ide? Azt mondta, maga akart idejönni. - S mi történt a két hét alatt? - Altatták. Ez a két hét teljesen kiesett. Később visszavittek a Csillagba, majd Kalocsára kerültem. Ott a varrodában dolgoztam, munkaruhákat varrtunk, fillérekért.

- Szabadulása után, "megbélyegzett emberként" iszonyú nehéz lehetett új életet kezdenie. Mennyire érezte ezt a későbbiekben?

- Nagyon, szinte lépten-nyomon. Aki könnyebbé tette valamennyire a helyzetemet, az Patkós Gyula igazgatónak köszönhető, a Szolnok-megyei Gyermek és Ifjúságvédő Intézet vezetőjének. Ő fogadta örökbe a gyermekemet. Ő hozta be hozzám a halálos zárkába, hogy utoljára láthassam. Attól kezdve ő nevelte a fiamat. Rendkívül sokat segített nekem, végtelenül tisztességes ember. Akkor is támogatott, amikor kikerültem a börtönből. Egy hónapig az Intézetben laktam a betegszobában, amíg nem találtam megfelelő albérletet. Ő szerezte a munkahelyemet.

- Csoda, hogy voltak ilyen emberek az embertelen világban...

- Valóban így van. Ő pedagógusi csoda. Csupa EMBER, nagybetűvel írva. Sajnos láttam már két lábon járó állatot is. Az "ember" jelzőt ki kell érdemelni! Ma ugyanabban a másfél szobás lakásban él, ahol felnevelte a három fiát. És ő is nehezen él.

- Tisztességes ember maradt...

- Igen, a tisztességes emberek ma nehezen élnek. A tolvajok meg dőzsölnek abban a vagyonban, amit elloptak a tisztességesektől. Ilyen egyszerű. Ezért ne várjanak bocsánatot!

- Megbocsátható-e a sok vér, emberáldozat, a tönkretett életpályák?

- Nem. Mert a pusztítás továbbfolytatódik, csak finomabb formában. Ma nem ítélnek senkit halálra, ma félig agyonvernek embereket. Ma belőnek a bíró ablakán, és leütik, ha nem olyan ítéletet hoz, amit várnak tőle.

- Ha csak itt tartunk, volt-e értelme 1956 áldozatának?

- Az egész "módszerváltást" felülről vezényelték 1989-90-ben. Ők azt mondják: vértelen forradalom. Én nem ismerek vértelen forradalmat. A forradalom mindig vérrel jár. Tehát a vértelen forradalom helyett hatalomátmentés zajlott. Ha így nézem, nem volt értelme. Mégis azt mondom, előbb-utóbb eljön a megtisztulás ideje. Reménykedem, hogy helyére kerülnek az értékek, s akkor jobb lesz élni ebben az országban. De ez az anyagi és szellemi kifosztottság, mely jellemzi hazánkat, megbocsáthatatlan. Ezért nem tudok megbocsátani. A megbocsátás a Jóistennél van.

Wittner Mária készül a csíksolmyói búcsúba, majd ezt követően június 6-án, születésnapja előtt három nappal a Szentatya fogadja Őt a Vatikánban. Az '56-os halálra ítélt hímzett pápai zászlót visz ajándékba XVI. Benedek pápának, melynek alsó sarkába belehímzett egy kicsi '56-os lukas zászlót. A Szentatya áldását minden 56-os szabadságharcosra kéri.

Frigyesy Ágnes, Erdélyi Napló

fidesz.hu