Ma, a nyolcvanhetedik évfordulón, hogy a versailles-i Trianon-palotában aláírták a Magyarországgal kötött békeszerződést, annak is alkalma van, hogy áttekintsük az elmúlt tizenhét évet. Hogyan valósult meg a szándék, amelyet a sokszor módosított alkotmány úgy fogalmaz meg, hogy a Magyar Köztársaság felelősséget "érez" a határon túli magyarokért. Más alkalommal is szóvá tettük már, hogy az új helyzetben az új megfogalmazással kezdődik a hiba, hiszen egy államnak lehetnek-e "érzései"? Létezik-e az "érzés" mint jogintézmény?

Szomszédságunk legnagyobb változása a Szovjetunió felbomlása volt. Ennek volt békés eseménye az 1991. december 1-jén tartott népszavazás Ukrajna függetlenségéről. A kárpátaljaiak kiharcolták, hogy a megye különleges önkormányzati státusára is szavazhassanak. A Beregszászi járásban elérték, hogy Magyar Autonóm Körzet létrehozásáról is voksolhassanak. Mindkét kérdésre elsöprő igennel szavaztak. Leonyid Kravcsuk akkori ukrán elnök azonban elsikkasztotta e népszavazás eredményeit. A Magyar Köztársaság miniszterelnöke pedig 1991. december 6-án aláírta magyar-ukrán alapszerződést - anélkül, hogy az öt nappal korábbi népszavazás eredményeit belefoglaltatta volna; belefoglalták ellenben azt, hogy a két országnak egymással szemben "nincs és nem is lesz területi követelése", kizárva így a helsinki záróokmány szerinti békés határváltoztatás lehetőségét is. Ez az alapszerződés is oka, hogy a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Magyar Tanárképző Főiskola épületét - amelyet a magyar állam költségén tataroztak ki - a közelmúltban az ukrán hatóságok el akarták venni. És annak is, hogy a beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház már szinte teljesen romba dőlt. (Az intézmények működési feltételei pedig a magyarországi támogatások radikális csökkenése miatt romlanak. De mi várható a határon túli magyarok ügyében egy olyan kormánytól, amely a határon inneniek életét is minden lehetséges módon ellehetetleníti?!) Elszalasztott lehetőség volt Csehszlovákia 1993. január 1-jei felbomlása is. Csehország és - a második világháború végén a csehszlovák kontinuitásban a győztesek (!) közé ültetett - Szlovákia a Benes-dekrétumokat bevihette az unióba; a szlovákiai magyarok pedig nem kaptak autonómiát.

Hat év múlva, 1999-ben Magyarország az Egyesült Államok felvonulási területe volt Kis-Jugoszlávia bombázásához - anélkül a politikai ellentételezés nélkül, amely szavatolta volna a vajdasági magyarok háború utáni biztonságos fejlődési lehetőségeit.
Hat évre rá, 2005-ben a magyar parlament minden követelés nélkül ratifikálta az EU-csatlakozásról szóló román szerződést. Most szenvedjük a székely autonómia huzavonáit, a Babes-Bolyai Egyetem kétnyelvűségi harcait, a Sapientia elszegényedését...
De Trianon keserű következményein mégis lehet enyhíteni. A falakat (a szögesdrótokat) le lehet bontani. E küzdelem azonban inkább az egyházak, a civilek térfelén folyik. Jó példa erre a szelmenci szögesdrótbontás és határnyitás. Vagy a Magyar Református Egyházak Tanácskozó Zsinata, amely 1995-ben azzal a céllal jött létre, hogy az anyaországi és a határon túli református egyházmegyék munkáját összehangolja és segítse. Alig tíz évvel később, 2004-ben, megszületett a Kárpát-medencei Magyar Református Generális Konvent is, hogy csökkentse a magyar ajkú reformátusság Trianon miatt bekövetkezett széttagoltságát. (Mindezt megelőzte egy másik esemény, II. János Pál 1993. május 30-án kelt Hungarorum Gens című apostoli konstitúciójában a magyar római katolikus egyházmegyéket - miközben a világ akkor már deklaráltan a határok légiesítése felé haladt - a trianoni határok szerint szabta át.) Magyar katolikus papok és szerzetesek azonban, például a ferencesek, emberfeletti munkát végeznek azért, hogy a határon túli magyarokat lélekben, testben segítsék. Mert dolgoznunk, egymásért tennünk, magunkat feláldoznunk - lehet. Határok felett, határoktól függetlenül. Határok ellenében.

Zelei Miklós, Magyar Hírlap


fidesz.hu