- A napokban konferencián ismertették legújabb tanulmányukat, amely a kilencvenes évek derekán indult, "Versenyben a világgazdaság" elnevezésű sorozat legújabb tagjaként vállalati szemszögből foglalkozott a versenyképességgel. Milyen következtetésekre jutottak ezúttal?

- A Versenyképesség Kutató Központban a 2004 és 2006 között végzett felméréseinkből készítettünk összefoglalót a jelenről, megfogalmaztuk ugyanakkor a következő időszak feladatait is. A központ többoldalúan foglalkozik a versenyképességgel, de fókuszban a gazdálkodók állnak. A felmérésekből az derült ki, hogy a vállalatok közötti versenyképesség szempontjából a leginkább differenciáló tényező a menedzsment minősége. A képzettségről, a hozzáállásról, a kockázatvállalási készségről, egy csomó olyan általános menedzsertulajdonságról van itt szó, amely nem magyar specifikum, mindenütt a világon ezek a menedzsment tulajdonságait meghatározó fő tényezők. Azt találtuk, hogy a hazai menedzsment szakmai felkészültsége általában jó, tehát amikor a szakkérdésekről van szó, legyen szó marketingről, beszerzésről vagy bármi másról, akkor igenis nemzetközi színvonalú ismeretekkel találkozik az ember. Főleg a közepes és az annál nagyobb vállalatok esetében igaz ez az állítás. A kockázatvállalási készséggel, hajlandósággal kapcsolatban ugyanakkor azt tapasztaltuk, hogy az lényegesen kisebb a nemzetközi mércénél, bár ennek megítélése erősen szubjektív. E mögött jelentős mértékben tőke- és piacismereti hiány áll, a magyar vezetőknek nincs bátorságuk, hogy beszálljanak bizonyos dolgokba, főleg, mert úgy érzik, bizonytalan környezet veszi őket körül. Ez a bizonytalanság részben a saját korlátaikból adódik, részben a környezet feltételeiből. Amikor nem lehet arra számítani, hogy akár az adórendszer, akár más szabályozók az egyik évről a másikra nem változnak, nem lehet hosszú távú kalkulációt készíteni, akkor nyilván a kockázatvállalási készség is kisebb. A döntéseket markánsan befolyásolják a növekvő munkaadói és a munkavállalói oldalon egyaránt jelentkező, előre nehezen kiszámítható módon növekvő adó- és járulékterhek.

- A különféle felmérések azt mutatják, hogy már nemcsak a kisebb, hanem a nagyobb vállalatok is egyre bizonytalanabbnak látják gazdasági környezetüket.­

- Így van, mi is hasonló következtetésekre jutottunk. Készítettünk mélyinterjúkat is, amelyekből ugyancsak kiderült, hogy a kockázatvállalási készség nem kis részben a növekvő környezeti bizonytalanságok miatt gyengül. Hozzájárul ehhez még az európai uniós csatlakozás is, amelynek a következményeit még ma sem tudja teljesen felmérni a vállalatok nagy része.

- Kiemelt helyet kapott a kutatásukban a vállalati hálók, hálózatok kialakulásának szükségessége. Ez Olaszországban a legkifejlettebb. Hogyan csinálják ők?

- Az olaszországi hálózatok, amelyeket tanulmányoztunk, kifejezetten kis- és középvállalkozásokra épülnek. Ezek a szerveződések, a klaszterek egy földrajzi régióban együttműködő, lényegében azonos profilú vállalatok halmazát jelentik. A klaszterek tagjai a helyi önkormányzatok meg azok a támogató szervezetek is, amelyek a vállalkozásokat segíteni tudják a mindennapi tevékenységükben. Ezek kamarák például vagy kockázatitőke-társaságok meg pályázatíró tanácsadó szervezetek, tartományi szintű támogató alapítványok. Elég színes a kép. Több klaszterben jártunk. San Danielében például, amely Észak-Olaszország egyik kis városa, Frinti tartományban. Itt van egy sonkaklaszter. A környező 8-10 településen minőségi sonkát gyártanak, amely például a pármai sonkával versenyezve jelenik meg a piacon, a világ minden részébe exportálnak. A helyi önkormányzat is tagja a konzorciumnak. A polgármester bemutatta nekünk, hogy működik együtt ez a társaság az önkormányzattal. Például a cégeknek teljesen megváltozott a hozzáállása a környezetvédelemhez, ahhoz, hogy mit jelent a vállalati-társadalmi felelősség, amikor összeszerveződtek és együtt képviselik a várost és a cégeket. A sonkagyártás elég keményen szennyezheti a környezetet: nagy tömegű sós vizet bocsátanak ki, amit ha ráeresztenek a földekre, az megöli a növényzetet. Amiben főleg tanulnunk kellene, az az együttműködés. A már említett környezetvédelem mellett elsősorban marketingben működnek együtt: a márka a San Daniele-i sonka, mint olyan. Bele van ütve a sonkába egy pecsét, ezt csak az használhatja, aki tagja a klaszternek. Tulajdonképpen, ha valaki jót akar magának, akkor kötelező oda belépnie. Ezenkívül van kutatás-fejlesztési együttműködésük is, de a döntő a közös marketingtevékenység, a közös piacra lépés, a közös részvétel a nemzetközi vásárokon, kiállításokon. Az értékesítést már külön végzik. Jelentős lépés volt, hogy az olasz kormányzat kötelezővé tette a klaszterképzést, van bútor- meg székklaszter, mert csak így fogad el pályázatokat. Tehát ha úgy tetszik, szabályozási eszközökkel is kvázi kényszerítették a cégeket arra, hogy kialakítsák ezt a klasztert. Ilyen nálunk gyakorlatilag egyáltalán nincsen. Észak-Olaszország pedig tele van ilyenekkel. Az ember nem is gondolná, hogy például a világ széktermelésének két számjegyű részét tudhatja magáénak egy ilyen, néhány községből álló cégcsoport. Az egyik városkában egy nyolc emelet magasságú szék szimbolizálja a főtevékenységet, amire büszkék. Bámulatos ezeknek az embereknek az azonosulása a környezetükkel meg egymással, holott versenyeznek is egymással. Vannak például testvérek, akik délután együtt söröznek, akadnak, akik együtt is élnek, de még nem tették be a lábukat egymás műhelyébe. Tehát a verseny meg a korrektség is ilyen komolyan van véve: az üzletet és a barátságot, a családot el tudják különíteni, ami nagy dolog, hiszen egy 10-20 ezer lakosú helyen mindenki ismer mindenkit. Nemcsak vállalkozás-, hanem társadalomszervező struktúra is ez a klaszter, amelyben a legfontosabb elem a bizalom. Bíznak egymásban, az önkormányzatban, a kormányban. Rákérdeztünk a korrupcióra. Azt mondták, hogy az gyakorlatilag nincsen. Nyilvánosan zajlik minden. Biztosan előfordul azért korrupciós eset, de nem arra épülnek a dolgok. Ennek hatalmas gazdasági előnyei vannak. A Nemzeti Fejlesztési Ügynökség nem véletlenül retteg a korrupciótól, és ezért vannak olyannyira hosszú kifizetési idők, mert a feketegazdaság különböző jelenségeitől félnek. Ezt a bizalmat csak évtizedek alatt lehet elérni, egyik napról a másikra nem megy, de el kellene indulni ebbe az irányba.

- Ha a klaszter valóban ilyen erős vállalkozási-társadalmi szervező erő lehet, miért nem lehet beemelni a gazdaságpolitikai prioritások közé? Lát-e jeleket erre?

- A Nemzeti Fejlesztési Tervnek van egy olyan dimenziója, amelyet pólusprogramnak hívnak, amely lényegében a hét régióközpont köré szervezné a regionális fejlesztést, azzal a logikával, hogy ezek egyúttal tudásközpontok is, amire építenék a fejlesztéseket. Ez a gondolatsor alkalmas lenne arra, hogy beleillesszék a klasztert. Nem kell feltalálni a spanyolviaszt, a klaszter beilleszthető ebbe a gondolatmenetbe. Egyelőre nem látom, hogy ebbe az irányba indulnának el. A hazánkban klaszternek nevezett intézmények más logikával működnek, ettől persze hasznos szerveződések lehetnek.

- Versenyképességi szempontból fontos lenne, hogy a kutatás-fejlesztés erősödjön idehaza, talán a klaszterek hálójának sűrűsödése is segíthet ebben.

- Amikor a vállalatok innovációra fordított kiadásainak alacsony volta felől érdeklődünk, akkor ők elsősorban a pénzügyi helyzetükre hivatkoznak, ami valószínűleg reális is. Látni kell azonban, hogy a vállalatoknak van döntési szabadságuk abban, hogy meglévő pénzügyi forrásai­kat miként használják fel. Vagy­is ugyanakkora pénz mellett egy másként gondolkodó többet fordíthat kutatás-fejlesztésre, ha azt fontosabbnak tartja, mint más célt, de befolyásolhatja az is, ha ehhez kellő segítséget és ösztönzést kap. Itt igazából annak a mechanizmusait kell keresni, amelyekkel a kormányzat támogathatja, ösztönözheti a kis- és közepes vállalatok innovációs tevékenységét. Ehhez kellene egy, a jelenleginél sokkal stabilabb intézményi rendszer. Az nonszensz, hogy négy­évente átszervezik az egészet, egymással ellentétes koncepciók alapján, egy olyan tevékenység esetén, amely kifejezetten hosszú távra szól. A gyógyszeriparban például ha elkezdenek valamit kutatni, kell hozzá 8-10 év, mire abból termék lesz. Más ágazatban ez rövidebb idő, de semmi esetre sem néhány hónap. Az intézményrendszer stabilizálása mellett szükség lenne egy országos innovációs koncepcióra, stratégiára, amely ehhez keretet adna. Tudomásom szerint egy ilyen most van készülőben.

- Azt javasolja ezek szerint, hogy érdemes lenne újra felállítani az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottságot vagy valami ahhoz hasonlót?

- Igen, bár az sem működött tökéletesen, de a mostani állapotokhoz képest mégis jobb volt.

- Ha lesz megint egy ilyen intézmény és egy ehhez kapcsolódó rendszer, az elegendő az innovációval kapcsolatban a folyamatosság fenntartásához?

- Az igazi kérdés az, hogy lesz-e hosszabb távú gondolkodás a gazdaságban.

- Politikusok újra és újra azt emlegetik, hogy az állami kutatás-fejlesztési ráfordítás nálunk jóval az európai átlag alatt van és ez kiszolgáltatottá teszi a cégeket.

- Ez nem így van, körülbelül az európai átlagon van ez az arány, ami alacsony, az a vállalati ráfordítás. Az állami ráfordításoknál szerkezeti problémák vannak. Nincsen kialakult stratégia arra, hogy az alkalmazott és az alapkutatások közötti kapcsolatokat hogyan alakítsuk ki, illetve ott is hiányoznak azok a mechanizmusok, amelyek a kutatási eredmények gyakorlatba ültetéséhez, konkrét termék vagy szolgáltatás megjelenéséhez szükségesek lennének.

- Akkor semmi új a nap alatt, ez több évtizede fennálló probléma...

- Valóban, ez a helyzet már a rendszerváltás előtt is fennállt. A versenyképesség terén az a mi fő bajunk, hogy az ezzel kapcsolatos problémáink jó része évtizedek óta megoldatlan, és a rendszerváltás óta sem volt erőnk és/vagy tehetségünk a megfelelő változtatásokra. Persze ez azon is múlik, meg tudunk-e legalább alapszinten egyezni abban, mi számít "megfelelőnek".

- Most már abszolút lemaradás lehet, hogy ha nem tesznek valamit. Említette, hogy nincs erre stratégia. Nyilván részstratégiákat készít a kormány, ezekről lehet ezt-azt hallani. Készül például a regionális stratégia, a külgazdasági stratégia. Mit gondol, miért nem állnak ezek egységes egésszé össze?

- Ez messze vezet a versenyképességtől, ez inkább a kormányzás általános kérdéseihez vezet. Minden kormány rendelkezett különféle stratégiákkal, de olyan átfogó társadalompolitikai koncepció, amely lefordítható lett volna a gazdasági cselekvésre is, az nemigen született. Ilyen átfogó koncepció hiányában hol az egyik, hol a másik irányba mozdult el a döntési mechanizmus, a ló egyik feléről a másikra estünk át. Vannak nagy elvi keretek, amelyeken belül döntünk arról, hogy mondjuk minden templomot ki kell világítani, ami lehetséges cél egy meghatározott ideológia alapján. Aztán jön egy másik kormány, amelyik nem törődik a templomokkal, ugyanakkor viszont elkezdi átalakítani az egészségügyet. A kétféle vonalban az a közös, hogy nincs mögötte olyan társadalompolitikai stratégia, amely a jólét tényleges növelésének szándékát egy fenntartható gazdaságpolitikai koncepcióval támasztaná alá. Sajnos ez idehaza egyelőre nem így működik, mert a napi politikai érdekek állandóan felülírják a gazdasági törvényszerűségeket, és ebből adódnak a problémák.

- Akkor eljött az idő, hogy ezen változtassunk.

- A szükségessége eljött, de a politikai realitása még nincsen meg. Én nem számítok arra, hogy ez belátható időn belül bekövetkezzen. Semmiképp sem egy idealisztikus egymásba borulásra gondolok, hanem egy értelmes párbeszédre.

- Mi pörgetheti fel a változásokat?

- Egyfelől a gazdasági kényszerek nyomása, másfelől a társadalmi elégedetlenség szintje.

- El kell jutni a feszültségek robbanási szintjéig?

- Nem feltétlenül.

Regős Zsuzsa, Népszava


fidesz.hu