Jó estét kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Szeretettel köszöntök mindenkit határon innen és túl.
"Éjszaka azt álmodtam, hogy kimentek a németek, és nem jött be helyettük senki."
Ezt olvashatjuk a mögöttünk álló épület egyik szobájának falán.
Az álom álom maradt.

Jó estét kívánok, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Szeretettel köszöntök mindenkit határon innen és túl.
"Éjszaka azt álmodtam, hogy kimentek a németek, és nem jött be helyettük senki."
Ezt olvashatjuk a mögöttünk álló épület egyik szobájának falán.
Az álom álom maradt.

Ötvenhat éve, 1947. február 25-én letartóztatták Kovács Béla kisgazda képviselőt. Börtönbe vetették, a világtól elzárva vallatták, majd a Szovjetunióba deportálták.

Kovács Béla a magyarok szemében a szabadság és a nemzet függetlenségének jelképe volt. Letartóztatásakor mindenki úgy érezte: megdőlt "a demokrácia bástyája". Egy embert letartóztattak, mégis egy egész nemzet tudhatta: elveszett a szabadság. A háborúból lábadozó szabad Magyarország kórházi ágya mellett lecserélték a személyzetet: a polgári ápolók helyét kommunista szakemberek foglalták el.

Már semmit sem ért a jog és a rend.
Minden jogot egy olyan hatalom gyakorolt, amely magyar állampolgárokat idegen ország katonáival hurcoltatott el.
Már semmit sem ért a jog és a rend, mert a rendet a szovjet puskatus, a jogot az ávós ököl diktálta.

Ettől a naptól kezdve mindenki érezhette: már semmi sem állja útját a terrornak. Ezért lett ez a nap, éppen ez a nap a kommunista diktatúra áldozatainak emléknapja.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A magam korabelieknek nincs személyes tapasztalata a terrorról. Nincs személyes ismeretünk arról a korról, amikor a kiölhetetlen magyar fekete humor szerint a lesötétített autókkal érkező bőrkabátosok azzal köszöntek be csengőfrászos éjszakákon: Ne izgulj! Érted jöttünk, nem ellened!

S mégis most tízezrével állnak itt a Forradalom után születettek. Tízezrével állunk itt - mert az ember már csak olyan -, hogy nem csupán a tárgyakat örökli, de egy kicsit tovább is éli ősei életét. Így tudunk szemébe nevetni az elmúlásnak és talán így lopunk magunknak egy darabot az öröklétből.
Nem csak a ház lesz egyszer a miénk, ahol felnőttünk. Ránk maradnak őseink életei is, mosolyaik, bánataik, reményeik, lemondásaik, s ezeket mind körülölelik a falak.

Kedves Barátaim!

Az örökség felelősség is.
A szülők, nagyszülők által ránk hagyott javakat el lehet tékozolni, fel lehet élni, s akkor nem marad más, csak a mulandóság.
De nem csak a javakat: el lehet bizony tékozolni az elődök életét is. Mégpedig felejtéssel. S akkor nem kerülhetjük el, hogy a saját életünk is a feledés sötét vizébe hulljon.

De kedves barátaim, mi nem felejtünk! Bár nem éltünk akkor, nem voltunk ott, tudjuk: a zsarnokság beszivárgott az otthonokba. Betört az ajtókon, áthatolt a falakon. Mint a kellemetlen szagok a ruhába, beitta magát az emberek életébe.
Kivétel nélkül, mindenkitől elvett valamit.
Volt, akitől a betakarított termést; volt, akitől a hosszú évek munkájának eredményét; volt, akitől a hitet; és volt, akitől az életet.

A gyűlölet fortyogó vegykonyhájában kifőzték nekünk a bizonytalanságot, az egymás méricskélését, a mindig lesben állást, az irigykedést, a képmutatást.
Kedves barátaim a méreg erős volt. Oly erős, hogy azóta is nehezen tisztul ki a lelkekből.

Ezért lehet, hogy néhány magyar még ma sem tudott teljesen kigyógyulni belőle. A gyűlölet vegyületei még ma is szíveket járnak át, s furcsa mód nem azokét, akik elszenvedték a megaláztatásokat.

Ezért lehetséges, hogy ma van, akinek fáj, ha békés emberek tíz és százezrei összejönnek.
Ezért lehetséges, hogy van, aki irigy a mások közösségben megélt örömére.
Ezért lehetséges, hogy van, aki mások békességének megfertőzésében leli boldogságát.
S ezért lehetséges, hogy vannak, akiket bánt ez a ház. Vannak, igen vannak, akik legszívesebben téglánként hordanák szét.
Pedig ez a ház is a mi örökségünk.

Az itt szenvedők, az itt megkínzottak, megalázottak és megszomorítottak bizonyára gondoltak mireánk! Bizonyára imádkoztak azért, hogy csak a gyermekeik, csak az unokáik ne kerüljenek soha ide!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Emlékezők!

Az Andrássy út 60. különös ház. Rászolgált arra, hogy egy pengefallal kimetsszük az Időből és a Feledésből.
Rászolgált, mert különös szellem lakott a falai között. Ez a szellem tette tönkre a háború után újjászületni készülő Magyarországot.
Ez a szellem hamisította meg a választások eredményét.
Ez züllesztette le a közigazgatást és ültetett korrupt tisztviselőket a kormányhivatalokba.
Ez züllesztette a rendőrséget politikai rendőrséggé.
Ez indított szókimondó fiatalok ellen felségsértési eljárást.
Ez változtatta szitokszóvá a polgárt és a polgárit, büntetve és gúnyolva értékeit és eredményeit.
Ez a szellem változtatta a sajtót a véleményszabadság eszközéből a kötelező vélemény kalapácsává.
Igen, a háború után ez a szellem lakta és uralta ezt a házat.

Ebben a házban, ebben a múzeumban kedves barátaim, nem csak az áldozatoknak van fala, hanem a tetteseknek: az itt lakó szellem gazdáinak is. Van, aki maga nem kíván emlékezni, sőt, azt akarja, hogy mások se emlékezzenek. Értjük mi ezt. A múltról szóló vita valójában a jelenről és a jövőről szól. Ahol nincs rendben a múlt, ott félelem üli meg a jelent: félelem, hátha nem jut a jövendőből.

1990 óta, mióta a szabadságot visszaszereztük, küszködünk a múlttal. A múltunkkal való szembenézés csupa kudarc: felemás kárpótlás, megbukott sortűzperek, kikacagott átvilágítás.
A múltunkkal való szembenézés egyetlen őszinte darabja ez a ház. Egy évvel ezelőtt úgy éreztük, ez a ház, az Andrássy út 60, a Terror Háza: eleven fájdalom. Ma egyre többen és egyre erősebben érezzük: eleven lelkiismeret is.

A ház ellen furcsa háborút vívók valójában ezt az eleven lelkiismeretet, a nemzet lelkiismeretét támadják.
Nem dinamittal, vagy buldózerrel jönnek ellene. Lassan, szinte észrevétlenül, tégláról téglára, emlékről emlékre szeretnék visszabontani. Mindig csak egy csavar, csak egy polc, csak egy kis költségvetési megszorítás, csak egy ajtó, csak néhány új kuratóriumi tag, csak egy gerenda. Ahogy a háborús időkben, a házakat lopják széjjel garázda fosztogatók és megszálló katonák.

Ismerjük a példázatot: ha elvész a szeg, elvész a patkó, ha elvész a patkó, elvész a ló, ha elvész a ló, oda a lovasa, ha oda a lovas, elvész a csata. Ha oda a csata, elveszhet a haza. Egyetlen szegen, egyetlen szegleten is múlhat.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nincs még egy helye a magyarok történetében, ahol annyi lenne az egy négyzetméterre jutó sikoly, könny, fogcsikorgatás és átok.
Ez a tengernyi szenvedés - igen, ez is mind-mind a mi örökségünk.
E múzeum megalkotása kegyeleti aktus volt.
Ezért aki ezt a házat megbolygatja: kegyeletsértő.
Aki ezt a házat megbolygatja, az itt megkínzott emberek életébe, halálába - ha úgy tetszik - üdvtörténetébe gázol bele.

Nincs még egy hely, ahol egy négyzetméterre ennyi vér, fájdalom és tanúságtétel esne. És nincs még egy múzeum, amelynek egy négyzetméterén annyi ember fordult volna meg, hogy emlékezzék.
Mára már többen, mint 250.000-en.

Sűrű történelemben sűrű a mártírok, a tanúságtevők serege. De kedves barátaim, ha eljön az idő, sűrű lesz az emlékezőké is. Eljött.
Adjunk hát érte hálát!
A tanítás szerint: a mártírok vére magvetés. Azt jelenti ez, hogy egy tanúságtevő megsemmisítésével nem kevesebben lesznek az igazságot őrzők, hanem többen. Mert amikor kioltják egy igaz ember életének gyertyáját, akkor helyette tíz másik gyújtja meg sajátját, hogy világítson, hogy oszlassa a sötétséget.
Mert a sötétség ellen nem fegyverrel, hanem fénnyel lehet harcolni.
Ezért gyújtunk mi is gyertyát, mécsest az áldozatok emlékére.
Hogy oszlassuk a sötétséget, hogy eltűnjenek a fekete lyukak és a fehér foltok a történelmünkből.

Mert a sötétség kedves barátaim magától, bármennyire is szeretnénk, egy csapásra soha nem múlik el. A hajnalhasadáshoz is idő kell, hát még ahhoz, hogy a történelem igazságát tiszta fényben láthassuk!

Kedves Barátaim!

Egy évvel ezelőtt azt mondtuk: akik arra vállalkoztak, hogy mindazt megtegyék velünk, amiről ez a ház tanúskodik, a sötét oldalon jártak. A nemzet árnyéka voltak. Hogy az árnyék éles határú, kemény vonalú, könnyen elhatárolható legyen: ebben segít a Terror Háza Múzeum. Ez a ház arra való, hogy mindig megvédje a nemzetet a saját árnyékától. Így beszéltünk egy évvel ezelőtt.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ha az árnyék újra széjjelszóródik, ismét minden homályossá lesz, ismét bizonytalanná válik, hol a fény és hol az árnyék, ki a tettes és ki az áldozat.
A rosszul megírt történelem márpedig visszajár, a meg nem írt történelem el sem megy.

Kedves Barátaim!

Néha nehéz megérteni önmagunkat.
Ki tudná megmondani azt, hogy a Forradalom idején miért nem romboltuk le ezt a Házat? Mint a franciák a Bastille-t?

Azért talán, mert a miénk volt a világtörténelem legtisztább forradalma? Vagy, mert sok egyéb dolgunk akadt, s mire leromboltuk volna, már harcolnunk kellett az idegen megszállók ellen?

Vagy azért, mert azt akartuk, hogy megmaradjon? Így akarhattuk, akárcsak az az ember, akit hite miatt börtönbe vetettek, majd a rendszerváltoztatás után felkeresték, hogy rehabilitálják. S ő csak annyit mondott: köszönöm, nem. Maradjon nyoma annak, hogy mi történt velem... Igen, talán ezért hagytuk meg a szenvedés házát.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Meghagytuk, és most eljött az idő, hogy meg is védjük.
Igen, kedves barátaim, mert furcsamód ma olyan korban élünk, amikor az itt bebörtönzöttek és örököseik állnak a falak elé, hogy megvédjék a házat. Megvédjék a Bastille-t a Bourbonoktól.
Ez hozott ma ide ennyi embert.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Emlékeznek?
Tavaly májusban úgy döntöttünk, hogy a Millennium évében magára talált nemzet erejét nem hagyjuk szétporladni, nem hagyjuk elenyészni. Úgy döntöttünk, inkább részekre osztjuk, hogy így átmenthessük a jövőnek. És ezért, igen ezért alakítottunk ezerszám polgári köröket.

Májusban egyetértettünk, hogy néhány dolgot megvédünk. Megegyeztünk, hogy meg fogjuk védeni a státusztörvényt. Tíz hónapja fojtogatják, ütlegelik, becsületébe gázolnak.
De még áll.

Megegyeztünk, hogy meg fogjuk védeni a Szent Koronát. Tíz hónapja kerülgetik, eltávolítanák, elhurcolnák.
De a Szent Korona még mindig a helyén van.

És akkor ott megegyeztünk: meg fogjuk védeni a Terror Háza Múzeumot. Tíz hónapja ostromolják. Próbálnak beszivárogni, és próbálják belülről elfoglalni. Próbálnak zsoldosokat hívni.

Pedig tudhatnák kedves barátaim, már Dobó is megmondta: "A falak ereje nem a kőben vagyon, hanem a védők lelkében." És itt, ahogy körülnézünk, bizony többen vagyunk, mint az egri vár védői voltak. Azt üzenjük tehát innen: mi nem adjuk, mi nem adhatjuk fel!

Nem adhatjuk fel, mert ez a szabad Magyarország új Déva vára, mely ezrek véréből épült. Ezrek véréből és a szabadságot akaró milliók igazságából.
És kovácsolható-e erősebb védőpajzs, mint amikor a lélek erejét a milliók igazságával ötvözzük?
A mai naptól mindenki tudhatja: a ház bezárása, átkeresztelése, vagy akárcsak átszervezése is elementáris erejű ellenállásba ütközhet.

Kérjük hát a ház ostromlóit: értsék meg, igyekezetük hiábavaló. Engedjék le támadásra lendült karjaikat, hajtsák meg fejüket az áldozatok emléke előtt, és menjenek békével.
Köszönöm, hogy meghallgattak!
Hajrá Magyarország! Hajrá magyarok!