Vagy negyven éven keresztül eszembe sem jutott, hogy a szakadék felé rohannak ezzel a rengeteg népszavazással. Az utóbbi időben azonban komolyan elgondolkodtam, mert idehaza folyton csak azt hallottam, hogy a népszavazás ennyibe kerül, meg még annyiba, meg nyomorba dönt, meg... Lelki szemeim előtt megjelentek a legatyásodott svájciak, amint száraz sajtdarabkát majszolgatnak málló vakolatú házuk előtt, és kisöprik az utolsó banktrezort is - természetesen a legnagyobb titoktartás közepette. Nem, ezt az utat mi nem választhatjuk! Nem kell a népszavazás! Vagy mégis?

Olcsóbb a demokrácia

Hogy a népszavazás pénzbe kerül? Hát igen, a demokrácia már csak ilyen. De még mindig jóval olcsóbb, mint a diktatúra. A demokrácia - s benne a népszavazás - ára összehasonlíthatatlanul alacsonyabb, mint a hazugságé. Nem kell hozzá uniós támogatás - sem hétéves, sem több cikluson átívelő -, s nagyságrenddel kevesebbe kerül, mint egy kormányzati negyed. A legjobb befektetés. (Lásd: svájciak, akik még mindig nem hajlandóak legatyásodni!)

A demokráciának fontos intézményei is vannak, amelyeket tisztelni érdemes. Nem kicsit, nagyon! Ilyen például az Alkotmánybíróság. Halmai Gábor - az SZDSZ-hez közelálló jogász - egy pillanatra kiesett a szerepéből: röviddel a döntés után azt találta mondani, hogy az AB új összetételének ismeretében nem lepte meg a népszavazással kapcsolatos határozat. Nocsak! Már az Alkotmánybíróság sem felel meg a "kényes" igényeknek? Vagy csak akkor, ha nem úgy dönt, ahogy azt a kényes igények megfogalmazói (el)várnák?

Az Országos Választási Bizottság egy része - élén Szigeti Péterrel és Halmai Gáborral - hónapok óta szélmalomharcot folytat az Alkotmánybírósággal, a magyar alkotmány legfőbb őrével. Vajon miért? Egyik ismerősöm - hallva, hogy különböző bíróságok sorozatban felülbírálták az OVB egyes döntéseit - megkérdezte, hogy milyen jogászok ülnek abban a testületben? Hát ilyenek, akik időnként másként értelmezik a jogot, mint a bíróságok. Nincs is ezzel különösebb baj - de eljön a pillanat, amikor már nincs értelme a huzakodásnak. És most eljött ez a pillanat!

Bihari Mihály, az Alkotmánybíróság elnöke még a mai Don Quijoték számára is nyilvánvalóvá tette, hogy annak döntése "mindenki számára kötelező". Éppen csak azt nem tette hozzá, hogy "lassan mondom, hogy mindenki megértse". Ezek után egy jogállamban a választási bizottságnak hitelesítenie kell a aláírásgyűjtő íveket.

Reformok pedig nincsenek

A kormánypártok láthatóan tartanak a népszavazástól. A kormány - egyrészt - a költségvetés bevételi pluszforrásait félti. A legprimitívebb módszert választva a lyukakat próbálja betömködni a tandíjjal, a privatizációs bevételekkel, a vizitdíjjal (bár a vizitdíj bevezetésének legfőbb oka nem a bevétel - de erre még visszatérek). A népszavazás elleni kommunikációban is azzal érvelt, hogy a kieső bevétel a költségvetést (és ezáltal mindannyiunk életét - mondták fenyegetően!) veszélyezteti. Ezzel kapcsolatban szakértők - nem ellenzéki politikusok! - számos alkalommal elmondták, hogy a lyukakat nem újabb "adók" kivetésével kell betömködni, hanem jobb gazdaságpolitikával lehet megteremteni a fedezetet betömésükhöz.

A kormány a reformok végrehajtását is félti a népszavazástól. Milyen reformokét? Mondjuk ki: reformok pedig nincsenek! Az egészségügy reformja - a vizitdíj, a kórházi napidíj? Szó sincs róla! Egy nagy tekintélyű szakember egy háttérbeszélgetésen nevetve azt kérdezte: "Ti azt hiszitek, hogy a bevételek miatt vezették be a vizitdíjat? Nagy tévedés! Csak fel akarták mérni a fizetőképes keresletet a több-biztosítós rendszer bevezetése előtt." A kórházak bezárása sem tekinthető reformnak. Órákig sorolhatnánk a példákat, amelyek átgondolatlanságról árulkodnak. A Szent Imre Kórház orvos-igazgatója elmondta, hogy a reformnak nevezett valami következtében az ő kórházának egymillió ember sürgősségi ellátását kellene megoldani. Képtelenség!

De nézzük az oktatás területét! S ne a tandíjat, mert arról túlságosan könnyű lenne bizonyítani, hogy nem valamilyen reform része. Beszéljünk a pedagógusok helyzetéről! Azt mondják, hogy kevés a gyerek. Na és? Nem azt hallottuk évtizedeken át, hogy színvonalasabb lenne az oktatás, ha egy tanárra kevesebb gyerek jutna. Nagy tétben mernék fogadni, hogy korábban a tárca jelenlegi vezetői is ezt szorgalmazták. Most pedig a reform részének tartják a leépítést.

A huszonöt százalék ereje

Óriási a népszavazás tétje. Nemcsak azért, hogy eltörlik-e a vizitdíjat, a tandíjat. Itt arról is szó van, hogy rá tudjuk-e kényszeríteni a mindenkori hatalmat, hogy ne a legprimitívebb megoldást válassza - adót, tandíjat, vizitdíjat stb. vessen ki ránk -, hanem próbáljon jobb gazdaságpolitikát és valódi reformokat csinálni.

Az ellenzék szerint a népszavazásnak az is a tétje, hogy a Gyurcsány-kormány szembenéz-e mindazzal, amit eddig csinált vagy nem csinált. S ha a népszavazás elutasítja az eddigi intézkedéseket, akkor a kormánypártoknak lesz-e bátorságuk meneszteni Gyurcsány Ferencet. Persze az ellenzék ez utóbbit szeretné, de itt sokkal többről van szó, mint egy politikus bukásáról, arról is, hogy - a svájciakhoz hasonlóan - kezünkbe tudjuk-e venni sorsunk irányítását. Vagy négyévenként rájövünk, hogy a hatalom megszerzése-megtartásáért ismét hazudtak nekünk, és abban reménykednek, hogy a következő választásig ezt úgyis elfelejtjük, és elhisszük az újabb hazugságokat.

Egyes politikusok, médiaszereplők már eddig is megpróbálták lejáratni a népszavazás intézményét, sőt összezavarni az embereket. A napokban például azt sugallva, hogy úgysem lesz eredményes a népszavazás. A törvény szerint, ha a választók egynegyede egyféle akaratot fejez ki rajta, akkor az eredményes.

És a huszonöt százalék nem is olyan sok.

Kresz László, Magyar Hírlap


fidesz.hu