A Magyarországról is érkezett vendégek épp 80. születésnapján emlékeztek a tavaly elhunyt íróra. - Az áthatolhatatlan akadályok és súlyos gondok idején is meg kell találnunk a megoldásokat, s ehhez csak ember és Jézus Krisztus Urunk kell - mondta Demeter József lelkipásztor azon az istentiszteleten, mely az emlékünnepség nyitányaként vette kezdetét. Majd így folytatta: - Sütő András 80 esztendővel ezelőtt palástot kapott az Úrtól, mert aki erőt kap, palástot kap.

Az író e palást alól nemzeti sorskérdéseinket vette elő, s noha próbálták elnémítani a legkeményebb módszerekkel, ő konok hittel írta műveit. Nem volt forradalmár és népvezér, ám egyszer vezette népét könyvekkel, gyertyákkal a magyar nyelv védelmében Marosvásárhelyen 1990. februárjában. Mindezért 1990. márciusában szeme fényével vezekelt. Kiverték a szemét, hogy ne lásson, ám ő még jobban látott - mutatott rá a református lelkész. Lelki asztalunkra csodálatos tápláló kenyeret tett. De vajon igazán a miénk lett-e az a drága örökség, amit reánk hagyott - tette fel a kérdést Demeter József.

- Sütő Andrásnak hihetetlen küzdelmet kellett folytatnia, hisz a diktatúra világában alkotott, s ebből kellett kiemelkednie. Egyezkedés közben veszett el mindenem, s ebből többet nem kérek - idézte fel az író gondolatait Görömbei András irodalomtörténész, aki hangsúlyozta: - Sütő András, a magyar nyelv védelmezője mindmáig erőforrásunk. Az emberi méltóság képviselőjeként tudta: "Ha porként lettünk is, emberként meg nem maradhatunk az alázat porában". Minden írásával utalt rá: "Nyelvéből kiesve, létéből is kiesik az ember." Görömbei hangsúlyozta: Sokan az író ifjúkori tévedéseivel próbálják lemosni az életművet, ám az irodalomkritikus véleménye szerint ez teljesen téves szemlélet. Rámutatott: szeme elvesztése után Sütő András esszék sorozatát írta, hogy történjen változás.

Sylvester Lajos író, újságíró elmondta: színházigazgatóként bemutatták Sütő minden művét. Dobos László írótárs Felvidékről küldte sorait, s az "irodalom arisztokratájaként" nevezve Sütőt. Márkus Béla irodalomkritikus felhívta hallgatósága figyelmét arra az óhajra, miszerint legyen zarándokhely Pusztakamarás, ahogy Farkaslaka már irodalmi zarándokhellyé vált. E hely vonzza magához a "magyar kultúra zarándokait" - mondta. Szász István Tas író szerint e hely már kitörölhetetlen a magyar nyelv történetéből. Hangsúlyozta: az író sokszor bölcs méltósággal számolt be a méltatlanságokról. Mint kiderült, Szász István Tas nagybátyja tartotta keresztvíz alá az ifjú Sütő Andrást.

Pálfy G. István újságíró felidézte a 2000-2001-es év emlékét, amikor filmet forgattak Sütő Andrásról. Az író szerint Pusztakamarásról még az Úr asztalát is ellopták. Ennek ellenére hitt abban, hogy az "omlás és romlás idején" az idő megfordítható még Pusztakamaráson is.

Kónya László tiszteletes, aki az 50-es évek elején szolgált a szülőfaluban, felidézte, hogyan sütötték rá a kulák bélyeget az író édesapjára, noha csak egy cséplőgépe volt. András bácsi, mint ezermester és örökös presbiter kitalálta, hogyan kell megmenteni a templom tornyát a pusztulástól.

Az istentisztelet és az emlékbeszédek után a résztvevők átsétáltak a szülői házhoz, ahol leleplezték Balázs Antal fafaragó-művész emléktábláját a ház falán. Erre az alkalomra jelent meg Sütő András: Sikaszói fenyőforgácsok című kötete a székelyudvarhelyi Erdélyi Gondolat kiadó gondozásában.

S végezetül álljon itt az író néhány konok gondolata a Mondd! Szusszanásnyi megállás a kolozsvári állami magyar színház előtt című esszéjéből, mely erősítette lélekben e cikk szerzőjét is a nyolcvanas évek elején, aki Sütő Andrásról írta szakdolgozatát. Az író konok hite, kitartása, a diktatúrával szembeni bátor kiállása ma is aktuális e romló időben:

"Mondod még? - sajog fel bennünk a szájon verő mostohakéz emléke.
- Mondod még azt a szót?
Az első legyintés csak figyelmeztető volt, nevelő szándékú. Az idomítónak sárga szeme villanása.
- Mondod még?
- Mondom!
A második mozdulatra - az ütésre - elzsibbadt az ajak.
- Mondod még?
- Mondom.
A harmadikra, negyedikre beszakadt az ínyünk.
- Mondod még?
- Mondom!
Az ötödikre s a többire beszívtuk az ajkunk, a fogak - a visszaharapásra várók - védelmében sziszegtük: - Mondom.
A visszakézből kapottakra a szemfogak is meglazultak. Annál nagyobbat lobbant a gyökércsonkos indulat.
- Mondod még?
- Mondom!
A dagadt száj - mint minden jogtiprás -: konokság-nevelő.
- Mondom! Mondom!
A fájdalom végül a megrettent száj helyett is szól: - Mondom!
- Még mindig?
A szó véres göngyölegben bukik a láb elé a porba: - Mondom! Azért is mondom! Csak azért is!
Ha másképp nem: fogam kiköpve, véres nyálamat nyelve: magamban. Magamnak, s mindazoknak, akik bennem laknak: a bennem kolduló nyelvkárosultaknak..."

Frigyesy Ágnes - fidesz.hu