Brown minden idők legtovább - tíz évig - szolgáló brit pénzügyminiszterként böjtölte ki, hogy legfőbb hatalmi riválisa, egykori szövetségese, a nála három évvel fiatalabb Tony Blair végre kiköltözzön a Downing Street 10.-ből.
Amikor a "mogorva skót", az ellenzéki brit Munkáspárt árnyékkormányának pénzügyminiszter-jelöltje és Tony Blair, a belügyi tárca várományosa - konzervatív párti szavazók gyermeke, korábbi reménybeli rocksztár - 1994 májusában, John Smith nagy tekintélyű Labour-vezér váratlan halála után beült az észak-londoni Islington kerület Granita nevű olasz éttermébe, senki nem figyelt rájuk. Mindenki az Eastenders című végtelen BBC-szappanopera egyik szintén jelenlévő akkori sztárszereplője, Susan Tulley asztalánál tolongott, autogram reményében.
Pedig Brown és Blair vacsorája felett olyan politikai szappanopera forgatókönyve formálódott, amely legalább másfél évtizedre alapjaiban meghatározta-meghatározza a brit bel- és külpolitika irányát. Jóllehet ez a "sorozat" is már 13 éve megy, és legalább olyan fordulatos, mint az Eastenders, az azóta Granita-paktum néven elhíresült forgatókönyv teljes és pontos tartalmát a két "szerzőn" kívül ma sem ismeri senki. Annyi tűnik bizonyosnak, hogy Blair kapta a pártvezéri szerepet, amelyre eredetileg Brown pályázott, azon ígéret fejében, hogy ha a Munkáspárt hatalomra kerül, valamikor menet közben váltanak. Addig is Browné lesz a messze legnagyobb súlyú tárca, a pénzügyi, olyan mértékben kiterjesztett belpolitikai befolyással, amellyel brit pénzügyminiszter addig soha nem bírt.
A barátinak indult alku a brit politikatörténet leghosszabb és legnyilvánosabb hatalmi rivalizálásává fajult. Jól értesültek szerint Gordon Brown arra készült, hogy Blair valamikor az első kormányzati ciklus félidejében átadja neki a kormányrudat. Mivel a Labour 18 évi ellenzéki lét után, 1997-ben került vissza a hatalomba földcsuszamlásszerű választási győzelemmel, a megállapodás Brown által értelmezett változata szerint a váltásnak már valamikor 1999-ben meg kellett volna történnie.
Ezt a reményt azonban elsöpörte a Blair személye iránt megnyilvánult, soha nem látott választói rokonszenvhullám. Nem sokkal az 1997-es Labour-győzelem után - amelynek mértéke önmagában rekord volt - a Blair által vezetett kormány és a miniszterelnök személyesen is a brit politikatörténet minden népszerűségi rekordját megdöntötte. Az annak az évnek a nyarán elvégzett első átfogó közvélemény-kutatás a Munkáspártnak 60 százalékos támogatottságot mutatott ki - a Labour 43,2 százalékos szavazataránnyal aratta elsöprő győzelmét -, Blair személyes tevékenységével pedig a választók 72 százaléka volt elégedett az első hónapok után.
A sors tragikus iróniájaként Tony Blairt Diana hercegnő halála segítette hozzá egy még nagyobb népszerűségi rekordhoz. Az 1997. augusztusi párizsi autószerencsétlenség után a királyi család hosszú ideig rideg némaságba burkolózott, és a fájó kommunikációs űrt Blair töltötte ki, abszolút profi módon. A tragédia napján megindító nyilatkozatban nevezte "a nép hercegnőjének" az udvar által már életében kiközösített Dianát, és a következő időszakban is az alattvalók gyászában őszintén osztozó államférfi szerepében tűnt fel. Az ezután elvégzett soros közvélemény-kutatás 93 százalékos támogatottságot mutatott ki neki, ami nemcsak Nagy-Britanniában, de a fejlett ipari demokráciák összességében is eddig példátlan miniszterelnöki népszerűségi mutató. A lendület még két további, egymást követő választási győzelemhez is elég volt, ami szintén rekord a legnagyobb brit baloldali párt történetében.
Ilyen körülmények között "természetesen" lekerült a napirendről a Granita-paktum állítólagos kitétele a "félidős cseréről". Ennek ára viszont az volt, hogy a korábban "megválaszthatatlanul balos" Munkáspárt korszerűsítésére és áramvonalasítására átütő sikerrel szövetkező két politikai barát viszonya nem (nagyon) cáfolt értesülések szerint az utolsó néhány évre már kölcsönös gyűlöletté degenerálódott.
Az idő és a fejlemények azonban Brownnak dolgoztak. A Blair vezette Labourt eluralta a fogalommá vált "spin", vagyis a politikai csodadoktorság, amelynek alaptétele szerint minden országmegváltó ötlet eladható és minden politikai botrány kiheverhető a megfelelően profi kommunikációval. Ez igen sokáig működött is; Blair nem véletlenül alkalmazta nagy hatalmú sajtómindenesként a brit bulvárvilág mélyéről érkezett Alastair Campbellt.
Az iraki háborút kísérő és követő súlyos belpolitikai botrányokkal azonban a kormányzati nyilvánosságpolitika emeltyűit abszolút profizmussal kezelő Campbell sem tudott már mit kezdeni, és az elsők között bukott ki a Downing Streetről. Távozásával megindult a korábban oly sikeres blairi sajtókezelési politika mára összeomlássá gyorsult eróziója is. Ennek látványos megnyilvánulása volt, amikor a leköszönő kormányfő - akinek személyes támogatottsága már nem éri el a 30 százalékot - a minap, egyik utolsó beszédében "falkában támadó, fékevesztett fenevadaknak" nevezte az újságírókat.
Ilyen körülmények közepette érkezett el a Blair mellett "darabosnak" tűnő, az akkor még koldusszegény Glasgow-ban született, fél szemére egy rögbibaleset miatt világtalan Brown tíz éve várt, nagy szerdai pillanata. Kérdés, hogy lesz-e neki is tíz folyamatos éve a hatalomban, mint egykori szövetségesének.
MTI - fidesz.hu