Régi szokás. Talán akkoriban alakult ki, amikor még a szegényebbek nem tudták megfizetni az orvos munkáját, és tojást, disznótorost, kacsát, csirkét vittek az életmentőnek.

A szocializmus idején a tanult ember nem tartozott az uralkodó osztályhoz. Réteggé, rendszerellenséggé nyilvánították. Úgy is fizették.
Eleinte valamilyen ajándékkal fejezték ki hálájukat az emberek az orvosok felé. A vidéki doki első volt a disznótoros elosztásánál, tojásra, csirkére nem volt gondja. A városi doktor csempész whiskyt, vagy karton aranydobozos cigarettát kapott az újra egészségnek örvendőktől. A trafikosok szerették az ismerős orvost, olcsón vették át tőlük a kurrens árút.
A hetvenes években juthatott eszébe valakinek, hogy a - mit szeret a doktor úr? - kérdésre azt válaszolja:
inkább adja ide az árát, majd én veszem meg azt, amit megkívánok.

Kialakult a tarifa. Kérdezgették egymást a betegek, kinek mennyit kell adni. A profnak ennyit szoktak, az adjunktusnak annyit - szólt a válasz. Nem volt ez különleges dolog akkoriban, hiszen "pártunk és kormányunk" úgy is számolta a borravalósnak tartott munkák bérét. Benzinkutas, pincér, TV szerelő, és még sokan alig kaptak fizetést. Az orvosok markát is nevetséges összeg ütötte a munkájukért. Rosszabbul kerestek egy hegesztőnél, vagy egy takarítónőnél.

Persze, hogy fizettünk. Mi is éreztük, hogy ez a helyzet már-már abszurd. Mert mit is vár az ember az orvostól, ha beteg?
Az egészségét, az életét. Azt, ami a legfontosabb. Azt, ami egyszeri, és pótolhatatlan.

Mára politikai közhellyé vált a paraszolvencia elleni harc. Egyesek mindent megtennének azért, hogy a becsült, igen nagy összeg felett diszponálhassanak. Politikusoknak, és a haverjaiknak fáj a foga a pénzre. Moralizálnak, műfelháborodnak. Mocskos kezükkel gesztikulálnak.

Az nem jut eszébe senkinek, hogy a fizetéseket is "reformálja". Azzal nem törődik egyik nyilatkozó nagyképű sem, hogy a harmincévesen keresővé váló orvos, a diplomások közül a legalacsonyabb bért viheti haza a családjának. Nem tűnik fel, hogy lasszóval kell fogni orvostanhallgatót.
A fiatalok számára nem számít vonzónak az orvosi hivatás. Túl sokat kell tanulni, dolgozni, túl kevés pénzért.

Nem az orvosok, és az egészségügyi dolgozók ragaszkodnak a mostani megalázó helyzethez. Szeretnének tisztességes, a tudásukhoz, és a feladatukhoz mért fizetést kapni, és örömmel mondanák.
- szó sincs róla!
- nem fogadhatjuk el!

Ott vannak születéskor, és ha bajban vagyunk. Szó nélkül dolgoznak 24-32 órát egyfolytában. Mentenek, gyógyítanak, türelemmel, szeretettel. Megalázó bérért, megalázó ügyeleti díjért.

Most virtuális borítékban nyújtom át nekik hálánkat, sokak nevében. Fogadják szeretettel a mi "paraszolvenciánkat".

KÖSZÖNJÜK!

Tibi fejezte ki háláját