Tudjuk, hogy minden száz utazó közül egynek a poggyásza eltűnik. Tegyük fel, hogy az átlagos poggyászkár százezer forint. Száz utas felszáll a repülőre, és tudjuk, hogy egynek el fog veszni a csomagja. Csak azt nem tudjuk, hogy melyikük lesz az. Ha minden utas befizet ezer forint biztosítási díjat, akkor létrejön a kockázatközösség, megteremtődik a kár fedezete. Amikor kiderül, hogy kinek a csomagja veszett el, az általunk befizetett díjból kártalanítja őt a biztosító.

Az a baj, hogy ez a csodálatos találmány, vagyis az üzleti biztosítás az egészségügyben nem működik. Tudniillik, ha valaki krónikus beteg lesz - vagyis a betegsége nem gyógyítható -, akkor már nem kockázatról van szó, hanem százszázalékos bizonyossággal fennálló megbetegedésről, amelyet a megfelelő szakmai protokollok szerint el kell látni. Fix és nagy költséggel járó esetekről van szó, a betegektől várható járulékbevétel pedig - előre tudhatóan - ennek csak elenyésző részét fedezi. Ebbe a kategóriába tartozik az összes krónikus nem fertőző (nép)betegség: a cukorbaj, a magas vérnyomás, a szívbetegségek, az asztma és más krónikus légzőszervi, mozgásszervi, valamint allergiás megbetegedések, illetőleg az összes onkológiai eset.
Olyan ostoba üzleti biztosító nincs, amelyik a már meglévő krónikus betegségre biztosítást köt, miként az összetört autó esetében is igencsak kicsi erre az esély. Elvben két megoldás lehetséges: a már nem biztosítható betegségek gyógyításának költsége vagy a betegre, vagy az államra hárul. Az Egyesült Államokban a betegre, emiatt szorultak ki ötvenmillióan a rendszerből. Hollandiában az államra, ezért a költségvetésnek tizenötmilliárd euróval kellett feltöltenie az egészségbiztosítás kasszáját, hogy a magánbiztosítók által nem biztosított betegek gyógyításának költségeit állja.

A poggyászt talán nem sajnáljuk annyira, ha néhány szuvenírrel elvész, de ha az egészségünkről van szó, egyáltalán nem mindegy, hogy melyikünk lesz a századik utas.

Magyar Hírlap


fidesz.hu