A világ igazolt kőolajkészlete jelenleg 1200 milliárd hordó. Ez az a tartalék, amit a kitermeléshez gazdaságosan alkalmazható technológiákkal el lehet érni. A világ egyik legnagyobb olajóriása, a British Petroleum (BP) felmérése szerint ennek a tartaléknak a háromnegyede mindössze hét ország területén található. Az egyötöde Szaúd-Arábiában, míg több mint egyharmada felett Irán, Irak, Kuvait és az Egyesült Arab Emírségek rendelkeznek.

Ha ehhez még hozzávesszük Venezuelát és Oroszországot, akkor lesz teljes az a kör, amely a készleteket uralja. A BP becslései szerint a jelenlegi kitermelési ütem mellett ezek a források negyven év múlva kimerülnek. A Nemzetközi Energiaügynökség elemzése szerint azonban a világ energiaigénye már a következő 25 évben csaknem ötven-hatvan százalékkal fog növekedni. A szakemberek szerint a Föld újabb olajkészletei után folytatott kutatások sem tudnak majd segíteni a helyzeten. Többségük szerint ugyanis a könnyen hozzáférhető olajmezőket már feltárták, és ha lesznek is újabb felfedezések, azok méretükben semmiképpen sem lesznek hasonlók az elmúlt évszázadban megtaláltakhoz, miközben kitermelésükhöz egyre bonyolultabb, vagyis drágább technológiát kell majd bevetni.

A hét nővér átváltozása

A következő negyven év történéseit az elmúlt négy évtizedben a világ olajpiacán lezajlott alapvető változások fogják meghatározni. Az árrobbanásokra és zuhanásokra mindannyian emlékszünk, de közben végbement egy olyan átrendeződés is, amely kivette a fejlett világ kezéből az energiahordozók piaca fölötti ellenőrzést. Negyven évvel ezelőtt a világpiacot uraló hét legnagyobb olajtársaság, a kitermelhető tartalékok 85 százaléka felett rendelkezett, miközben jelenleg csak a 16 százalékuk nyersanyagára számíthat.

A multik hét nővérének szerepét és nyereségét hét ország kormánya vette át. Az Exxon-Mobil lehet ugyan a világ legnagyobb nyereségét termelő társasága, de valószínűleg már nem sokáig, mert csupán a 16. helyen áll a világranglistán a kitermelhető nyersanyagkészleteit tekintve. Ez a helyzet valószínűleg évről évre csak romlani fog, és már egy évtizeden belül eljuthatunk oda, hogy a fejlett világ teljesen a fejlődőkre lesz szorulva folyamatosan növekvő nyersanyagigényeinek kielégítését illetően. Igen ám, de mivel a fejlődők nagyjainak gazdasága jelenleg legalább kétszer olyan gyorsan gyarapszik, mint a fejletteké, és mivel jóval kezdetlegesebb, vagyis nagyobb energiafogyasztású technológiát alkalmaznak, ezért jóval nagyobb lesz az energiaszükségletük is a belátható jövőben.

Márpedig ez azt jelenti: a fejlődők minden eszközt be fognak vetni annak érdekében, hogy kisajátítsák az elérhető nyersanyagkincseket. Ráadásul ebben a játszmában szinte minden adu az ő kezükben van. Egyrészt a legnagyobb kitermelők maguk is a fejlődők klubjába tartoznak. Nyilván szívesebben szövetkeznek klubtársaikkal, mint azzal a fejlett Nyugattal, amelyre vagy vallási megfontolásból, vagy civilizációs értetlenségből, vagy egyszerűen életszínvonala miatti irigységből gyűlölettel tekint ezen országok lakosainak többsége.

Ez a szimpátia korábban is létezett, de a klubtársak néhány évtizede még reménytelenül fizetésképtelenek voltak. Mostanra azonban az egyre gyorsuló gazdasági növekedés következtében degeszre tömött pénztárcával jelennek meg a világpiacon. További nagy előny, hogy mivel ezen országok többségének kormányai nem a parlamenti demokrácia játékszabályai alapján kerültek hatalomra és eszük ágában sincs azokhoz ragaszkodni, s nem egy tisztességes versenyre törekvő piacgazdaság adja otthoni hátterüket, ezért nincsenek skrupulusaik akkor sem, ha esetleg nyíltan önkényuralmi rezsimeket kell támogatniuk ahhoz, hogy újabb nyersanyaglelőhelyekhez jussanak.

Orosz rulett

Ami Európát illeti, kontinensünkön a legnagyobb szállító és a legnagyobb probléma Oroszország. Márpedig a Kreml adja az EU olajimportjának harminc százalékát, ez a fogyasztás 27 százalékát adja, míg a gázimport 44 százalékát szolgáltatja, ez pedig a fogyasztás 24 százalékát fedezi. Az energiaszolgáltatásban a legfontosabb szempont az ellátás kiszámíthatósága, erről egyelőre csak annyit tudunk, hogy az EU orosz importigénye bizonyosan nőni fog, de ennek kielégítését illetően igen homályos a kép. Megértéséhez viszont vissza kell itt is tekintenünk az elmúlt négy évtizedben lezajlott változásokra.

A jelenlegi energiafüggést a hatvanas években feltárt hatalmas orosz olaj- és gázmezők alapozták meg, a szállítás kiszámíthatóságát tekintve azonban óriási különbség van az egykori Szovjetunió és legfontosabb utódállama között.

A szovjet rendszert egyre hajlottabb korú kommunista pártbürokraták irányították ugyan, de biztosan tudhattuk, hogy egyik után jön a másik, és politikájukban aligha várható jelentős változás.
Jelenleg főként Putyin elnök jóindulatán múlik, hogy lesz-e jövőre utódja, és miközben a nacionalizmus szelleme mindinkább áthatja Oroszországot, egyre veszélyesebb megjósolni: vajon milyen politikai irányvonal fogja jellemezni a világ legnagyobb területű államát egy évtized múlva? A másik jelentős különbség, hogy a szovjet olaj- és gázipari minisztérium nem próbálkozott az európai energetikai elosztó hálózat és infrastruktúra bekebelezésével. Ma a Gazprom boldogan épít és vásárol vezetéket és részesedést mindenhol, ahol teheti, Németországtól Hollandián és Olaszországon át egészen Magyarországig. A harmadik fontos különbség az emberi tényezőben rejlik. A szovjet energetikát technokraták irányították, akik a központi tervutasítás döntéseit hajtották végre, a Kreml szigorú felügyelete mellett. Ez utóbbit Putyin elnök sikerrel helyreállította úgy, hogy a vezető pozíciókba a saját embereit ültette. Az új menedzserréteg viszont a titkosszolgálatok iskoláit kijárt, nagyra törő terveket szövő és dollármilliárdokkal támogatott tárgyalópartnerekből áll, akik néhány év alatt az ujjuk köré csavarták egész Európát. Kihasználva, hogy az európai kormányok többsége a nemzeti energiapolitikát még mindig szuverenitása egyik legfontosabb elemének tekinti és képtelen kontinentális méretekben gondolkodni, mindenhol sikeresen megkötötték a maguk különalkuit.

Putyin hathatós személyes támogatásával eközben a menedzsment azt is elérte, hogy a jövőbeni fejlesztési tervek se kerülhessék ki Oroszországot. A jelentős szénhidrogénkészletekkel bíró, viszont nyíltan önkényuralmi berendezkedésű közép-ázsiai rendszereknek ugyanis a Nyugat nem tud olyan hathatós politikai támogatást nyújtani, mint a Kreml.
Putyinnak azonban nemcsak a jövő, hanem a jelen miatt is szüksége van a türkmén, üzbég és kazah nyersanyagtartalékokra ahhoz, hogy hosszú távon garantálni tudja az európai orosz exportot. Az idei első negyedévre vonatkozó orosz statisztikai adatok szerint ugyanis az orosz olaj- és gázkitermelés gyakorlatilag a szinten tartásért harcol.

A szakemberek szerint a Gazprom kitermelésének háromnegyedét adó három óriásmező hozama évente hat-hét százalékkal csökken, miközben az orosz gázfogyasztás évente két-három százalékkal nő.

Felértékelődő Mol

Ebben a helyzetben felértékelődik a kis és közepes nemzeti olajvállalatok szerepe az európai energetikai játszmában. Ezek a vállalatok ugyanis általában elég nagyok ahhoz, hogy az orosz óriások partnerei lehessenek, egyúttal túl kicsik ahhoz, hogy érdekeiket bármi módon is veszélyeztethessék.

Nem kell tehát attól tartani, hogy mondjuk a Mol lábon megveszi fél Szibériát, ha egyszer beengedik az ottani mezőkre, míg a BP-nél vagy a Shellnél ezt a lehetőséget soha sem szabad kizárni. A közepes méretű nemzeti vagy regionális olajvállalatok méretüknél és lehetőségeiknél fogva is rugalmasabban tudnak alkalmazkodni a célország kormányának kívánalmaihoz, mint a nagy nemzetközi konszernek. Egyúttal pedig képesek behozni ugyanazt a fejlett technológiát egy adott mező kitermelésére, mint a multik.

Ezek a vállalatok tehát nemcsak az adott országok gazdaságának vezetőiként értékesek, hanem jó eséllyel indulnak a nyersanyagokért vívott nemzetközi versenyben is.

Szalontay Mihály, Magyar Hírlap


fidesz.hu