Hogy a hazai liberalizmus gyenge lábakon áll, nem kell túlságosan körmönfontan bizonyítanunk. A szabadelvűség eredeti, például 19. századi, klasszikus jelentése szerint nem egyenlő sem a nyakló nélküli privatizálással, sem a másság tiszteletéért vívott hipokrita küzdelemmel vagy az engesztelhetetlen vallásellenességgel. Azért nem kell ezt különösebben bizonyítani, mert a párt irányvonalával egyetérteni nem tudó politikusok egész kis légiója szállt ki a párt hajójából azért, mert elege lett az úgymond liberális politikából. S finoman szólva sem az utolsó politikusok voltak ezek, mondjuk Kis János, Tölgyessy Péter vagy Hack Péter. Nincs okunk kétségbe vonni, hogy mindegyikőjüknek jó oka volt a szakításra az anyapárttal, még ha ezen okok nem is mindig estek egybe.

Pedig a rendszerváltás boldog, boldog és naiv pillanatában kevesen vonták kétségbe, hogy csakugyan váltást akarnak. A volt szamizdatos értelmiség ebben az egyben egységesnek látszott - hogy Kádár örökségétől szabadulni kívántak. Hogy az első szabad választásokat elvesztette a szabad demokraták pártja, sokan épp azzal a radikális kommunistaellenességgel magyarázták, amely esetleg bizonyos szavazórétegeket elriaszthatott a párttól, még ha fő mondandójukkal egyébként egyet is értettek volna.

Ez az önértelmezés, mely valójában a kádári hagyatékkal szemben határozta meg a párt önazonosságát, hullott szét egyetlen éjszaka alatt 1994-ben. Mint emlékezetes, a szabad demokraták a választások előtt megmondták, nem lépnek koalícióra z MSZMP utódpártjával, a Horn Gyulát miniszterelnöknek állító szocialistákkal. Főleg nem, ha a szavazati arányok tükrében nincs is semmiféle koalíciós kényszer, az ország kormányozhatósága nélkülük is megoldható. Nos, nem volt ilyen kényszer, Horn kényelmes többséggel rendelkezett volna a parlamentben az SZDSZ nélkül is. Ám a liberálisok, úgy tűnik, nem tudtak lemondani a hatalomba kerülés esélyéről, melyre saját erejükből nem volt esélyük. Ezért minden további fenntartás nélkül elfogadták Horn Gyula táncba hívó szavát, s meneteltek vele hol vitázva-hadonászva, hol kart karba öltve.

A hazai liberalizmus hitelének azóta lőttek sokak szerint. Hisz a szabadságpártiak e gesztussal elfogadták és legitimálták a kádári örökséget, annak minden vészterhes maradékával. Pufajkás múlttal, kincstári vagyonnal, tocsikolással, ami csak kell. El is indultak a kis párttá válás rögös útján, melyről mind a mai napig le nem tértek. Igaz, sikerült hatalomba kerülniük, s négy év kihagyással újból visszamászniuk a bársonyszékekbe (emlékezzünk csak például Magyar Bálint kétszeri regnálására).

Mindössze azt nem érti az ember, most meg mi történt. Valamiért épp most vált kényelmetlenné Horn Gyula? Amikor hatalomban volt, jó volt elfogadni hívó szavát, most meg szeretnék a dicső múltat "végképp eltörölni". Hát lehet, hogy önmagukat meg tudják győzni ártatlanságukról, de a szavazópolgárok java része számára feltehetően nem túl tetszetős ez a kétkulacsos szabaddemokrata táncrend.

Horkay Hörcher Ferenc, Heti Válasz
fidesz.hu