Ha az ember szabad idejében aktív politikusok köteteit olvassa, akkor ennek minden bizonnyal különleges oka van. Vagy a szerző iránti túláradó lelkesedés fűti, vagy az a várakozás, hogy ezúttal nem a szokásos brosúraszöveggel, aktuálpolitikai csűrcsavarással találkozik, hanem valami olyasmivel, amire nem számított, különösen nem a politikus-szerzőtől.

Előre kell bocsátanom, hogy Orbán Viktort régóta ismerem, s ha nem is kritikátlanul - úgy is, mint egykori kormányának vezető köztisztviselője -, becsülöm. Érdeklődéssel figyeltem nyilatkozatait, de nem mondhatom, hogy az elmúlt években gyakran kerültem volna a túláradó lelkesedés közelébe. Okos beszéd, nekem olykor kicsit sok pátosszal, sok ideológiával - kevés gyakorlati megoldással. Márpedig annak, amit kötetében Orbán az ország gyengeségének nevez, számos gyakorlati jele tapasztalható most, de tapasztalható volt már jóval korábban is, amikor még nem volt ilyen mértékű a baj. Akkor hiányoltam, hogy nem az ellenzéki politika sztárja nevesíti a parlamentben a konkrét ballépések legfontosabbjait, hanem meghagyja ezt derék, de jóval kevésbé hatásos politikustársainak. Az utóbbi időben változott a helyzet, most már viszont a felgyülemlett csőd nyomán a szakpolitikai kérdések olyan mennyiségben zúdulnak mindnyájunkra, hogy nehéz kiválasztani a legfontosabbakat.

Ha korunk konzervatív politikusainak, Angela Merkelnek, az Orbán Viktor által gyakran idézett Nicolas Sarkozynek, vagy akár a bajor Edmund Stoibernek kormányzására tekintünk, akkor sok jó, olykor politikai táborokon átívelő kezdeményezést láthatunk. Ezek nyomán rajzolódik ki józan, gyakorlatias politikájuk sikere. Patriotizmusról, nemzeti összetartozásról beszélnek ugyan, de gondosan ügyelnek arra, hogy szavaikkal csak azokat minősítsék, akik menthetetlenül a másik tábor hívei. Az "eszme" ennél cizelláltabb kifejtésére azért sincs szükségük, mert egy ország jó működése, sikere, ha tetszik, ereje önmagában is képes erősíteni a benne lakók közösségét. Kedvenc példám a svájci akaratnemzet, ahol az összetartozás fontossága a funkcionális előnyökből ered. Manapság gyakran hallom az inkább a kormánypártokkal szimpatizáló, vezető köztisztviselőktől is, hogy az Orbán-kormány szakmailag messze a legjobb teljesítményt nyújtotta a rendszerváltozás óta hivatalban volt kormányok közül. A polgári politizálásnak van tehát gyakorlati referenciája. Lehet, hogy erre a választókat is érdemes lenne gyakrabban emlékeztetni.

Tudom persze, hogy az igen színes magyar jobboldalnak szüksége van eszmére, ideológiára. Orbán hősiesen küzd azzal a feladattal, hogy ami híveinek - felteszem - 15-20 százaléka számára fontos hívószó, az az elidegenedett modernistáknak se legyen durva anakronizmus. Valóban ez a modern konzervatív politikai gondolkodás alapkérdése: hogyan lehet világos értékválasztással integrálni és nem a kirekesztés benyomását kelteni, hogyan lehet az értékelvűséget korszerű nyelvezettel vonzóvá tenni. Bármennyire rokonszenves a szerző törekvése, komoly kételyeim vannak azzal kapcsolatban, hogy sikerülhet-e egész reménybeli táborát ugyanazon a nyelven megszólítani. Érteni vélem, amit Orbán mond: piacgazdaság, de társadalompolitikai tudatosság, egymás iránti felelősség, közösségek, család - egy működőképes ország víziója. Hozzátenném még azt is, amit a szerző - talán a "jobb sarokba szorítás" állandó veszélye és esetleg a saját táborára vonatkozó realitásérzék miatt - nem tesz: közrend, pártatlan és gyors igazságszolgáltatás, valamint korrupciómentesség. E kérdések kapcsán végképp nem kell ideologizálni: a "szabadság és a jó rend" már a reformkorban is összetartoztak, az utóbbit pedig egész egyszerűen meg kell csinálni.

A fentiek alapján talán furcsa, hogy ha azt írom: Orbán könyvét azért is olvastam végig, mert kíváncsi voltam, hogy milyen fejtegetések után jut el az utolsó fejezethez, a "politikán túlra", azaz oda, ahol - normális körülmények közt ezt gondolnám - az ellenzék vezérének, gyakorló, aktív, ráadásul fiatal politikusnak nem kellene nyilvánosan portyáznia. Mivel azonban nincsenek normális körülmények, és az ország helyzetének javításáért viselt felelősségben, ha különböző mértékben is, de osztozunk, a nyilvános önvizsgálatnak, s az ennek nyomán elérkező és megvallott megvilágosodásnak revelatív ereje lehet. Orbán a miniszterelnöki tevékenységére visszatekintve beszél a hatalom kísértéseiről. "Meggyőződésemmé vált - írja -, hogy az ilyen atavisztikus, megmegújulóan feltörő tektonikus mozgások erejével vetekedő ösztönök legyűrésére, önmegfékezésére kevés a józan belátás. Többre van szükség... Az emberi szeretet erejére." Számomra ezek nagyon fontos, komoly önreflexióra utaló, ha tetszik, önkritikus mondatok. Nem tudom, hogy figyelemmel olvasták-e azok, akik a szerzőben a patás ördögöt látják és igyekeznek láttatni a választókkal is. Igen, 1998 és 2002 között, a kormányzás alapvető sikeressége ellenére is voltak fölösleges konfliktusok, rossz gesztusok. "Ott fönt" is, ahol mint Orbán írja, "metszőbbek a fények", de lent még inkább, ahol a jótékonynak hitt félhomály honol.

Örömmel olvastam a könyv végén hitsorsosom, Fabiny Tamás evangélikus püspök szép sorait a szeretet erejéről. Óvnék azonban attól, hogy akár Orbán Viktor, akár bárki más hite a személyes tanúságtétel fontosságán túl olyan értelmezés vagy tudatos félremagyarázás áldozatává váljon, mely szerint valami kötelező érvényű ideológiai iránymutatásról lenne szó. A világi, sőt baloldali társadalomtudósok körében sokat vitatott, de egyre inkább elfogadott tétel Wolfgang Böckenförde német alkotmányjogász negyven éve megfogalmazott mondata, mely szerint "a szabadelvű szekularizált állam olyan normatív előfeltételekre támaszkodik, amelyeket maga képtelen biztosítani". Orbán "túl a politikán", az ország helyzete láttán és személyes átélése nyomán beszél erről. Szerintem itt az ideje, hogy ennek jegyében "a politikán innen", a gyakorlatban és általános érvénnyel is történjék végre valami.

Prőhle Gergely - hetivalasz.hu

fidesz.hu