Pedig ha a fenyegető perspektívák kerülnek szóba, akkor a klímaváltozás veszélye vagy a globalizáció vadhajtásai mellé simán odakerülhetnek a népesség alakulásának adatsorai is. A Föld lakossága ma meghaladja a 6,6 milliárdot, és minden kontinensen rohamosan növekszik a lélekszám. Európa az egyetlen kivétel: itt olyan vészes elöregedési folyamat zajlik, hogy néhány évtizeden belül fenntarthatatlanná válnak a most még működőképesnek látszó társadalmi-gazdasági struktúrák is.

Kizárólag a tömeges bevándorlás segíthet; az etnikai arányok gyökeres megváltozása viszont a hagyományos zsidó-keresztény civilizáció fokozatos elcsökevényesedését, majd megsemmisülését eredményezheti.

Magyarországon, mint Európa szinte minden országában, a demográfiai válság a születésszám rendkívül alacsony szintjére vezethető vissza. Nem mintha a halálozási mutatók megnyugtatók lennének, de ez utóbbi területen a kilencvenes évek negatív rekordjaihoz képest némi elmozdulás azért észlelhető. A gyermekvállalási kedv azonban - egy-egy esztendő véletlenszerű és a tendencián nem változtató aprócska javulásától eltekintve - állandóan romlik.
A születésszám-csökkenés nálunk azért tekinthető különösen fenyegetőnek, mert az idő múlásával a perspektívák csak romolhatnak. A hetvenes évek közepén született magyar állampolgárok - ők alkotják a lakosság legnépesebb generációját - rendkívül kevés baba világra hozása után kimasíroznak ideális termékenységi korszakukból. Azok a nők, akik 32 éves korukig egyáltalán nem szültek, vagy ha mégis, akkor megálltak egy utódnál, lassan már akkor sem döntögethetnének szaporodási rekordokat, ha hirtelenjében kedvük támadna ilyen teljesítményre. Utánuk viszont egyre kisebb létszámú korosztályok jönnek, és ők már képtelenek lesznek behozni a lemaradást.

Nem szabad azonban az országnak beletörődnie a siralmas helyzetbe. Ha kimondjuk, hogy most a kevés gyereket nevelő vagy a gyermektelen emberpárok korszaka köszöntött be, és senki sem tehet ellene, a rossznál még rosszabb következhet.
A további gyermekvállalásról lemondó termékeny korú nők körében végzett magyarországi felmérések kimutatták, hogy nagyobbik hányaduk annyi utódot akart, ahányat végül sikerült megszülnie. A komoly párkapcsolat előtt vagy épp csak a kezdetéig jutó fiatalok viszont többnyire népes famíliát szeretnének. Az egészséges családmodell tehát nem halt ki, de a gazdagabb tapasztalatok begyűjtése nyomán folyamatosan torzul. Vagyis - némileg leegyszerűsítve a képletet - azon kellene munkálkodni, hogy két összeillő fiatal tartós együttélésének startja után a pozitív külső hatások kerüljenek túlsúlyba az első gyermek "megtervezésének" elérése érdekében. Majd a "premier" után is, hogy következzék a második, a harmadik, netán a többi baba. Itt aztán olyan széles kör aktivizálódása várható el, amelyben rengeteg tényező találhatja meg a helyét - ha akarja és ha ráismer az alkalmas szerepre. Az ifjak biztató-segítő szülei és nagyszülei. A nagycsaládos rokon vagy szomszéd, akinek nem csupán a kínlódásaira, hanem a mindennapi örömeire is kíváncsiak a fiatalok. Az egyház, amely közösségi keretet és erkölcsi hátteret biztosít. A munkáltató, aki segít a kismama karrierépítésében. Az utastárs, aki beemeli a gyerekkocsit az autóbuszba és a járókelő, aki nem halad el közömbösen, hanem megcsodálja a babát. Amikor az állam szerepéről beszélünk, a családtámogatás anyagi összetevőit szoktuk emlegetni, hiszen nagyon kell a gyermekekért utalt pénz, az adókedvezmények rendszere, a lakáshoz jutás könnyítése, az elégséges bölcsődei és óvodai hálózat. Fontos azonban a párok tájékozódásához nyújtott segítség is. Az utódra vágyó fiataloknak mindig látniuk kell, mire számíthatnak családbővítő szándékaik beteljesülésekor. Ez az ígéret pedig mindenre vonatkozhat, amit az ország közössége képes megadni, hiszen a gyermekáldás bátorításánál alig akad magasztosabb állami cél. És persze az ígéretet be kell tartani ahhoz, hogy az egészséges családmodell ne szenvedjen újabb sérüléseket.

Neumann Ottó, Magyar Hírlap