Talán mert a történelem ítélőszéke kifejezés nem eléggé plasztikus előttünk, néha meg súlyos gyakorlati tapasztalatok alapján hajlunk arra, hogy nem is létezik. Szoktak ugyan beszélni róla, de látni még senki sem látta. A szólásszabadság szép - alkotmányban is rögzített - alapjogából az átlagember többnyire azt érzékeli, hogy büntetlenül lehet óriási sületlenségeket összehordani. Vannak azonban, akiknek a hangjuk jobban hallatszik, ebbe a kategóriába tartoznak a politikusok, akár nyugdíjba mentek már, akár nem. A szólásszabadság nekik nem szabadság, hanem felelősség. Már ha komolyan vesszük az alapelveket. Vannak elvek, kimondva vagy hallgatólagosan, amelyeknek a semmibevétele civilizált országokban azonnal erkölcsi nullává teszi a közszereplőt; a jelekből ítélve mi még messze vagyunk ettől. A volt pufajkás miniszterelnök hírhedtté vált szülinapi mulatságáról világgá szivárgott mondatok szánalmas utórezgései vezettek arra a következtetésre, hogy a holokauszt tagadásának mintájára vezessük be a "szabadságharc-tagadás" kifejezést. Talán elejét vehetnénk annak, hogy újra és újra el kelljen magyarázni, mi is történt azokban a napokban. Úgy látszik, az alkotmányban rögzített alapelv - vagyis az ötvenhatos magyar forradalom és szabadságharc céljainak és elveinek tiszteletben tartása - nem elég. Nemhogy a lakosságban nem tudatosult ez, ha ugyanis tudatosult volna, nem választ meg háromszor egymás után olyan vezetőket magának (Horn, Medgyessy, Gyurcsány), akik életpályájukkal kétségbe vonták ezeket az alapelveket. "Csináltak, amit csináltak, nagyot fejlődtek azóta, jó gyerekek ezek" - gondolta a választó, és szavazott. Csodálkozik akkor valaki, hogy Horn Gyula évtizedek óta hetet-havat összehordhat, gyalázhatja ötvenhat emlékét? Ha a rendszerváltó értelmiség nem gondoskodott róla, hogy ilyen életúttal ne lehessen valaki közszereplő, akkor Horn és elvtársai még sokszor - és büntetlenül - el fogják mondani, hogy a csőcselék ellen védték a törvényes rendet. Vagyis: a diktatúra törvényét! A többi között azt kellett megsemmisíteni '89-ben. Öregkori elbutulás? És Gorbacsov, aki amióta nyugdíjas, mindenhova elmegy, ahol jól megfizetik? Nem olyan rég egy Vitézy nevű magyar milliárdos adriai jachtján ünnepelte a szülinapját; az egyik fotón épp Schmidt Máriához hajol, és súg neki valamit. Szinte hallom: "Ide figyeljen, kedves Mária, nem gondolja, hogy jogos volt a bejövetelünk '56-ban meg azelőtt is? Ön szerint is elhamarkodtuk azt a '90-es kipucolást? Mit szól hozzá mint a Terror Házának igazgatója?"

Vanessa Redgrave nyilatkozta a Népszabadságban: "A Szovjetunió, amelyikről ötvenhatban világosan kiderült a számomra, hogy kicsit sem a szövetségesünk, sőt, alapvetően más világnézet mozgatja. Ezt nem sokan látták át a környezetemben, még kevesebben rendültek meg tőle. Hogy én Shakespeare-t szavaljak, piruettezzek, hangképzést gyakoroljak, miközben Magyarországon segítségért könyörögnek az emberek?... A londoni menekültközpontban éjszakákon át fogtam a kezüket, és hallgattam, ahogy magyarul ömlik belőlük a fájdalom."

Mások meg itthon védték a hazát a csőcseléktől.

Attól félek, fogunk mi még davajgitárra piruettezni.

Tóth Erzsébet, Magyar Hírlap

fidesz.hu