Mármost az iskolabezárásokról az az elvi álláspontom, hogy semmiképpen sem szabad bezárni azt az iskolát, ahová az én fiam jár. Egyrészt nagymértékben alááshatja a szülői önbecsülésemet, ha két év után, amikor már a gyerek kezdi magát otthonosan érezni az iskolában, megszerette a tanítóit, barátokat szerzett, egyszer csak el kell neki magyarázni, hogy ő egy halálra ítélt iskolába jár, tehát játszótéren vagy más társaságban nem nagyon kellene az iskola nevét említeni. Másrészt szülőként ugye az embernek elég gyakran akad dolga az iskolával, bejárogat ezért-azért, jönnek hírlevelek, kialakul valami kép, hogy mennyire törődnek a gyerekkel, mire fektetik a hangsúlyt, milyen általában a légkör, és legfőképpen, hogy az én rendkívül tehetséges gyermekemet konkrétan mennyire segítik előre a tanulásban és a fejlődésben, és ennek alapján én a magam részéről mindennel meg vagyok elégedve: ez az iskola az informatika oktatását ugyanolyan fontosnak tartja, mint az erdélyi testvériskolával való kapcsolattartást, a házi tudományos versenyekre ugyanúgy súlyt helyez, mint a kirándulásokra, a fiam angolt is tanulhat meg úszást is, ezenkívül rendkívüli tehetségként, ugye, matekszakkörre is járhat, a tanítói szeretik, és viszont, ő is a tanítóit, szóval nagyon sajnálnám, ha pont ezt az iskolát akarná az önkormányzat lassú halálra ítélni. Úgy sejtem, ahhoz, hogy ez így, ilyen szépen összejöjjön, hogy egy szülőben ilyen kép alakuljon ki, azért ahhoz hosszú évek munkájára van szükség, és nemcsak az egyszemélyi vezetőjére, hanem nagyjából mindenkiére, aki ott dolgozik vagy esetleg dolgozott valaha.
Egyébként pedig a pragmatikus és földhözragadt álláspontom az, hogy egyetlen iskolát sem kellene bezárni arra hivatkozva, hogy demográfiai okok miatt 21-23 fősre csökkent az átlagos osztálylétszám, holott a kerületi vezetés szerint gazdaságossági okok miatt 25-30 fős létszám lenne a kívánatos.
Álláspontom indoklását onnan kezdeném, hogy az én szüleim faluról kerültek be a városba, ott estin és levelezőn megszerezték az érettségit, és aztán három gyereket taníttattak, mert úgy gondolták, hogy... - de talán nem is kell részletezni, mit gondol egy szülő a gyermeke jövőjéről. Érdekes módon soha nem fordult meg a fejükben, hogy a taníttatásunkon kezdjenek takarékoskodni. Mondjuk szalámit nem ettem egész gyerekkoromban, de tankönyvekre, iskolai kirándulásokra, mindenféle iskolai extra dolgokra mindig szó nélkül jutott pénz, és amikor kiderült, hogy én szeretnék valamit a német nyelvvel kezdeni, akkor befizettek a Mici nénihez, egy kedves, öreg nénihez különórára.
Később - de annak is van már húsz éve - elmagyarázta nekem egy okos fiú, hogy a gazdagok sokkal takarékosabban élnek, mert például a szalámiban sokkal sűrűbb a hús, mint a parizerben, tehát aki szalámit vesz, az a húsárhányadost tekintve jobban jár, mint akinek csak parizerre telik. El kellett ismernem, hogy valószínűleg igaza van, ennek ellenére én még ma sem igazán tudok szalámiban gondolkodni.
Azt is hajlandó vagyok elismerni, hogy hosszabb távon kifejezetten pénzt takarítunk meg azzal, ha a kialkudott áron felül még további negyven-ötven milliárdot költünk a Gripen harci repülőgépekre, hogy ne a sima, hanem a levegőben utántöltős, speciális fegyverzetű, full-extrás, de lux-változatot kapjuk meg, de a földhözragadt eszemmel, a plebejus indulatommal és a családilag örökölt, anyagi szorongásommal mégis úgy vélem, hogy a korábbi NATO-tagokkal szemben mi történelmi okokból még nem vagyunk abban a helyzetben, hogy pénzköltéssel takarékoskodjunk, hanem nekünk úgyszólván a saját szájunk elől kéne elvonnunk a legkorszerűbb haditechnikát és a többi szalámi jellegű, költségarányos luxuscikket, hogy a gyermekeinket taníttathassuk, mert nekik már talán egy nagy, közös, európai versenypályán kell megállniuk a helyüket, ahol magyarként csak kevéssé tudnak majd a középhatalmi nosztalgiákra támaszkodni, de annál inkább a hatékony, kreatívan felhasználható tudásukra.
Népszabadság, 2003. március 13., Szijj Ferenc író