Ám ezen a szép ünnepen is feltehetjük csendben a kérdést: ez a jelképpé nőtt hónap, március vajon csakugyan mindenkié? Azoké is, akik kötelező szónoklataik kényszerében magasztos szavakat mondanak róla, a mindennapokon pedig cselekszik azt, ami március szellemével és 1848 eszméivel homlokegyenest ellentétes? Azoké is, akik lopnak, nemcsak pénzt, de eszmét is? Azoké is, akik hazudnak emberséget, nemzetiséget, szabadságot, jogot csak azért, hogy hatalomhoz jussanak, s ha már odajutottak, meg is tarthassák azt a maguk hasznára? Azoké is, akik nem is tudják valójában, hogy mit is beszélnek, amikor elhadarják mondókáikat az ünnepeken, mert negyvennyolc lényegéből mit sem értenek, mert mit sem tudnak a magyar nemzet történetéről?
Március elvben mindenkié. Legyünk egymáshoz nagyvonalúak legalább az ünnepen, és tegyünk úgy, mintha elhinnénk, hogy ha 1848 márciusában, egy kivételes történelmi pillanatban egységessé válhatott a nemzet a közös ügy jegyében, akkor másfél száz év múltán is megtörténhet ez, legalább az ünnepi pillanat emelkedettségében, egy közös éneklés erejéig. Azt azonban még az ünnepi pillanatokban sem árt tudni, hogy Március csak azoké lehet, akik szellemét őrzik! Azoké, akik nem kufárai a történelemnek, még ha nem is szentjei vagy papjai, de legalább nem megcsalói és megcsúfolói! És azoké, akik, ha megszólalnak az ünnepen Március örököseiként, tudják, mit beszélnek, mert ismerik és tisztelik a nemzet múltjának értékeit és áldozatait.
Most éppen olyan időket élünk, amikor az értékrombolás, az emlékezetvesztés, a népbutítás van soron, mégpedig globálisan, minden eddiginél nagyobb nagyipari eszközökkel. Most nem a nemzet és a nemzet függetlensége van soron, és nem az emberség és az ember valóságos szabadsága, hanem a feledtetés és önfeledtetés "valóságsója", a világbiznisz.
Ebbe a valóságba pedig nem fér bele elmúlt századok nagysága, sem eszme, sem lélek, sem áldozatvállalás. Március 15. ezért lehet a csakazértis napja, lehet a magyar dac ünnepe. Menjünk szembe ezzel az áradattal! Emlékezzünk akár csak dacból is arra, hogy negyvennyolc eszméje "haza és szabadság" egysége volt, magyarság és emberség, múlt és jövendő, lélek és elme nagy találkozása és emelkedettsége a történelem szintjén. Emlékezzünk azokra, akik a XIX. században, a reformkorban már mindent előkészítettek a magyar szabadság, a nemzeti függetlenség és a magyar társadalom megújulása érdekében. Ki óvatos, építkező reformpolitikával, ki radikálisan, ha vitatkozva is, de együtt, egyazon cél, egyazon értékrend jegyében. Emlékezzünk azokra, akik az életüket tették fel a Habsburg abszolutizmus elleni küzdelemre, hogy itt évszázadok múltán is legyen magyarság, legyen haza és nemzet, függetlenül attól, hogy az utókor hűséges lesz-e majd emlékükhöz vagy sem, méltó lesz-e majd áldozatvállalásukhoz vagy sem. A Széchenyikre, a Wesselényikre, a Kölcseykre, akiknek nem üzlet volt a korabeli "rendszerváltás", hanem erkölcsi feladat, kiállás, magyar elkötelezettség. Emlékezzünk tiszta és vértelen forradalmunkra, mely úgy jött Petőfiék, a márciusi ifjak lendületével, mint egy minden életet, az egész természetet megújító, jótékony nyári zápor a kiszikkadt, keserű földre. Arra a forradalomra, amely néhány nap alatt kivívta azt, amit korábban reformtörekvésekkel néhány évtized alatt sem lehetett elérni.
Idézzük föl annak az ifjú Sándorunknak az alakját, aki Petőfi néven lett nagy magyarrá és lett az idő választottja, "lángoszlop", akit már emlegetni sem igen merünk, nemhogy erkölcsi fényességére nézni, s aki az idő választottjaként vállalta maga is a halált fiatalon, együtt szabadság és nemzeti függetlenség halálával. És idézzük meg azt a Kossuth Lajost, aki nemcsak arra volt képes, hogy szavai tüzével egy egész népet mozgósítson a haza védelmére, de közben képes volt a magyar jövő érdekében túlnézni a pillanaton, előre gondolkodni, és intézkedéseket hozni védelem, gazdaság, pénzügyek dolgában is. Akinek "Duna-konföderációs" elgondolásában méltóbb és biztonságosabb jövő ígérete rejlett a magyarság és egész Európa számára, mint ami azóta mint politikai "realitás" állt vagy áll előttünk.
Mert mi is ez a realitás? Nem egyéb, mint a bankok, tőzsdék, nemzetek fölötti úgynevezett multinacionális tőkeerők uralma a világ felett, melyek a maguk hasznára igyekeznek újjá- és egybeszervezni a világot, áthágva országok, népek, nemzetek és államok határait, s ha kell, félresöpörve értékeiket, kultúrájukat, elemi emberi igényeiket. Korunkban ezt nevezik liberalizmusnak. És még hazai liberálisaink akarták kisajátítani maguknak Kossuth Lajost, mondván: ő is liberális volt! Igen, a XIX. században minden nagy magyar az volt, csak azzal a mindent eldöntő különbséggel, hogy ők a szabadságot nem kisajátítani, hanem kiterjeszteni akarták az egész magyar népre, a nemzetet pedig nem idegen érdekeknek kiszolgáltatni, hanem éppen ellenkezőleg: megvédeni azoktól, amennyiben védelemre szorul. Petőfi nagy álma a "világszabadságról" sem nemzetek fölötti, kozmopolita álom volt, hanem a népek, nemzetek, nyelvek és kultúrák szabadsága az egész világon, és mindenekelőtt az általa annyira szeretett, rajongott magyarságé. Arany János sem csak a drága barátot siratta Segesvár után élete végéig, de Petőfi személyében azt a lobogó, szent hitet, hogy emberség és magyarság csillaga egyszerre ragyoghat majd fel szabadságharcunk véráldozata révén. Ám Arany Jánosnak csak az adatott Világos után, hogy nemzeti gyász némaságában küzdjön meg azzal, hogy elhiggye a lehetetlent, hogy Petőfi mégis visszatér, és elfogadja a hihetetlent, hogy Petőfi és vele az eszme, a hit a nemzet szabadságában és felemelkedésében nincs többé.
Ha múltat idézünk március 15. ünnepén, tegyük azt komolyan és méltón azokhoz, akik életet adtak és halált is vállaltak azért 1848-49-ben, hogy 2003-ban is legyen magyarság és Magyarország!
Kockázatos ma, a mai csinált valóságban múltat idézni komolyan, komolyan venni eszményeket és érzelmeket, hazához, igazsághoz, emberséghez kötő értékeket, mert könnyen nevetségessé válhatunk. Mégis, aki nemcsak kifelé ünnepel, hanem belül is ünnepi lélekkel gondol március 15-re, annak nem lehet nehéz vállalni ennyi kockázatot. Lehet, hogy ami ma "korszerű", az holnap lesz szánalmasan nevetséges, és ami ma válik azzá, az holnapra egyszer csak korszerűvé lesz. Sokat szónokoltak nekünk az utóbbi időben a "másság" tiszteletéről. Miért ne lehetnénk mi magunk az a másság, amely a nagyság, az érték, a magyarság vállalásában különböztet meg egy nihilizmusra tréningeztető, elüzletiesedett kortól? Március ünnepe tudatosítsa bennünk, hogy szabad a csillagra nézni, negyvennyolc csillagára, és szabad hozzáigazítani lépteinket! Megmaradásnak is, előrehaladásnak is ez a legelső feltétele.

Bíró Zoltán - Szabad Föld