Magában nem bízó, mert másoktól függ. Ereje nincs, mert részei divergálnak. Itt még felekezeti harcok folynak. Itt még társadalmilag az őskorban élünk. (...) A magyar politika pár év óta teljesen belemerült a reakcióba s egészen a kiváltságosak osztályát szolgálja. A nép vándorol ki. Az adózás alatt nyög az egész ország. Közigazgatásunk, az állami életnek ez az esszenciája, mindene: példátlanul rossz. Szinte kevés reá az ázsiai jelző." István király napján így látta-láttatta István király országát - nem egy radikális nacionalista, populista, demokrácia-, piac- és Nyugat-ellenes politikus vagy publicista, hanem - Ady Endre, százöt évvel ezelőtt.

Dobra vert haza
"Ha körülnézünk, ma gyönge Magyarországot látunk magunk körül. Dobra vert hazát. Sorolhatjuk hosszasan a szomorú tényeket, az életszínvonal és életminőség romlását, hogy bővülés helyett lehetőségeink évek óta csak szűkülnek, kilátásaink és várakozásaink javulás helyett egyre csak romlanak. Nap mint nap küszködünk az ország gyöngeségeivel, és viseljük, szenvedjük az ebből adódó egyre keservesebb hátrányokat. [...] Ez a politika vérszegény, és saját tehetetlenségét próbálja az emberek nyakába varrni. A politika a maga gyengeségeivel a gazdaságot is csak terheli, ahelyett, hogy az emberek erejét igyekezne összeszervezni, megsokszorozni, a piac erejét hagyná érvényesülni" - folytathatná Ady a látleletet 1902-ben, de ezek már nem az ő, hanem Orbán Viktor mondatai 2007-ben megjelent könyvéből.

Telitalálat vagy túlzás a két gondolatmenet között rokonságot látni, netán véletlen hasonlóságról van szó - döntse el ki-ki maga. Mindenesetre Szent István ünnepe mindig kínálkozó alkalom és csábító lehetőség költőknek, íróknak, politikusoknak és propagandistáknak, vagy egyszerűen, a gondolkodó, töprengő embernek a nagy sorskérdésekkel való szembenézésre, a messze jövendő és a jelenkor komoly összevetésére. Az ezeréves ünnep jelentőségéről így írt Krúdy 1926-ban: "Szent István napja valamiképpen úgy helyezkedett el a magyarság köztudatában, mint akár a karácsony, a húsvét, a pünkösd... egy nap, amelytől mindenki várt valamit, még az is, akinek egyébként nem volt sok várnivalója. Egy nap, amelyet mindenki úgy ünnepelt, mintha a saját neve napját ülné."

Szent István napja valóban a magyarság egyedülálló állami, nemzeti és vallási ünnepe, a nemzeti összetartozás szimbóluma. Ezért 1949-ben, az önkényuralmat megszerző kommunisták tudatosan augusztus 20-ra időzítették a sztálinista alkotmány bevezetését. A múltat végképp eltörölni induló, a végső harcra készülő Rákosiék a "népköztársasági alkotmánnyal" akarták kitörölni a magyar nép emlékezetéből a Szent Istvánnal kezdődő évezredes magyar keresztény államiságot. A negyven évvel későbbi "békés politikai átmenetben" közreműködő pártelitek pedig elkövették azt a mulasztást, hogy az 1949. évi XX. törvény módosításával - a diktatúra utolsó parlamentje által - elfogadott köztársasági alkotmány helyett mind a mai napig sem alkottak új alkotmányt.

Túllépni e mai kocsmán
Az alkotmányos reform azóta is késik, noha az utóbbi időben egyre többen felvetik, hogy a már nem legitim MSZMP és a még nem legitim demokratikus ellenzéki erők alkujának eredményeként 1989 őszén elfogadott (eleve ideiglenesnek tekintett!) alkotmány - ha úgy tetszik: "a rendszerváltás rendszere" - korrekcióra szorul. Például Orbán Viktor a közelmúltban többször is "demokrácia nélküli többpártrendszernek" minősítette a jelenlegi politikai rendszert, és a szocialista-liberális hatalmi elitet tette/teszi felelőssé azért, hogy "a rendszerváltoztatás a magyarok óriási tömegei számára nem szabadságot hozott, hanem kiszolgáltatottságot zúdított rájuk".

Szent István ünnepe az ezeréves történelmi hagyományt, folytonosságot, nemzeti identitásunk és karakterünk legfőbb vonásait - magyarság, kereszténység, európaiság - őrzi és erősíti történettudatunkban, ön- és világképünkben - egyfelől. Másfelől az ezeréves államiság, a Szent István-i egész-Magyarország már csaknem ötszáz éve, de Trianon óta mindenképpen fikció, illetve mítosz. A magyar állam és a magyar nemzet a 16. század első felében előbb két, majd három részre szakadt, s az állami, politikai megosztottságot vallási-felekezeti, kulturális, társadalmi, ideológiai törésvonalak mélyítették tovább. Ha valaki, Széchenyi igazán jól ismerte a magyart, ő azt óhajtotta majd' kétszáz éve, ha: "szépen egybe olvadna 's egy testté válna mindazon számtalan felekezet, mellyet vallás, írói gőg, státus, személyes haszon, mania 's a' t. ugy mint a' könnyen eldarabolható követ a' fövény, eddig egymáshoz csak gyengén tartott 's hazánkat töredékeny mosaikhoz tette hasonlóvá, midőn ha akarnók, olly könnyen válna gránittá" (Hitel, 1830).

Hogyan állunk ma a megosztottsággal, a szétszakítottsággal, a mozaikléttel? A hagyományos bal-jobb, liberális-konzervatív, demokrata-tekintélyelvű, piacpárti-etatista, globalista-patrióta kategóriapárok egyre kevésbé adnak érthető és elfogadható választ a jelenlegi kormányzattal, sőt már "a rendszerváltás rendszerével" is egyre elégedetlenebb, rendkívül heterogén többségnek. Lehet, hogy régi, már-már elfeledett eszmékhez kell visszatérnünk, például a nemzeti érdekegyesítés, a szabadság és tulajdon, a haza és haladás, a józan országlás, a polgári lét kiterjesztésének reformkori értékeihez és céljaihoz, ha túl akarunk lépni "e mai kocsmán".

Ki háznépet táplál
Igen különös és árulkodó például, hogy az az uralkodó elit, amely a lassan húsz éve elkezdődött és már gyakorlatilag lezárult piacgazdasági átmenet, az eredeti tőkeátcsoportosítás (és nem tőkefelhalmozás, mint gyakran tévesen emlegetik) nyertese, miért erőlteti a szegénypárti és egyben középosztály-ellenes megszorító gazdaság- és társadalompolitikát. "Jólbíró lakosokban áll az ország gazdagsága" - írta unokaöccsének Kölcsey, akinél pontosabban és hitelesebben azóta se fogalmazta meg senki az igazi patriotizmus lényegét: "Ki háznépet táplál, az a haza gyermekeinek egy részét táplálja; ki háznépet a rény elveiben tart, az a közös hazának hív polgárokat" (Parainesis Kölcsey Kálmánhoz, 1837). A közös érdek, mely a társaság (mai szóval társadalom) tagjait egyformán köti a hazához, csupán két szó: szabadság és tulajdon - mondta a pozsonyi diétán, s ezt a szállóigévé vált mondatot választotta jelszavának mintegy húsz éve a szabad, demokratikus Magyarország és a szociális piacgazdaság programját zászlajára tűző Magyar Demokrata Fórum.
Arisztotelész óta tudjuk, az alkotmányformák közül az oligarchia a vagyonosok, a demokrácia pedig a vagyontalanok érdekét szolgálja. Közöttük áll, tulajdonképpen a kettő keveréke a politeia, mint a közjó, a jó rend alkotmánya, amely a középosztályra támaszkodik. Ha nincs széles, erős, megfelelő magántulajdonnal rendelkező és a polgári erényeket magáénak valló és képviselő középosztály, akkor a közösség óhatatlanul urakból és szolgákból, nem pedig szabadokból áll.

A magát szocialistának és liberálisnak nevező politikai-hatalmi elit az úgynevezett privatizáció során kisajátította a nemzeti vagyon jelentős részét, s még nagyobb hányadát külföldi befektetőknek, tulajdonosoknak juttatta - nyilván nem kis jutalék fejében -, nagyrészt máig ismeretlen, ráadásul illegitim módon. "Miközben a politikai erőknek rendszeresen meg kell méretniük magukat választásokon, az új tulajdonosi rétegnek még csak igazolnia sem kell tulajdonosi jogosítványa erkölcsi eredetét. Lehet-e hosszú távon legitim egy politikai berendezkedés, ha a tulajdon nincs igazolva?" - kérdezi Lánczi András politológus (Magyar konzervatív töprengések - A posztkommunizmus ellen, 2004). A kérdésben benne van a válasz.

A magyar társadalom nyilvánvalóan egyre bizalmatlanabb és elégedetlenebb a demokráciának és piacgazdaságnak nevezett posztkommunista rendszerrel és a Várady Tibor nemzetközi jogász által "kommunista piacgondolkodásnak" nevezett tekintélyelvű, dogmatikus, monopolista véleményhatalommal. Ezen aligha csodálkozhatunk, ha figyelembe vesszük, hogy a társadalom túlnyomó többsége kimaradt a nyolcvanas évek második felétől folyó tőkeátcsoportosításból, a nagy "vadkeleti kalandból". Az "eredmény": a tízmilliós lakosság mintegy harminc százaléka tartozik ma a tulajdonnal, tehát valódi szabadsággal sem rendelkező közép- és alsó középosztályba, 38-40 százaléka a szintén vagyontalan munkásosztályba, és közel húsz százaléka a kilátástalan helyzetű "roncstársadalomba".

A jelenlegi hatalmi elit és jól fizetett véleményformáló klientúrája annyit beszél reformokról, hogy az emberek már megutálták magát a szót is, nem véve észre, hogy valójában diktátumokról van szó. Pedig ma megint tényleg nagyon időszerű báró Eötvös József reformkori szentenciája: "Hazánk nem maradhat jelen helyzetében."

Faggyas Sándor, Magyar Hírlap


fidesz.hu