Felsorolhatatlanul sokan dolgoztak ezen a maga nemében páratlan, felbecsülhetetlen értékeket felvonultató emléktárlaton, mégsem jöhetett volna létre, legalábbis az idén nem, Pray György jezsuita szerzetes nélkül. Ő volt az első, aki a Szent Salamon királyról és Szent Imréről írt, Pozsonyban 1777-ben megjelent könyvében "pontos mérlegelés után" 1007-re tette I. István fiának születését. Mindezt a székesfehérvári püspöki könyvtárban őrzött egyik példányból tudhatják meg a figyelmes látogatók, akiket azonban korántsem biztatunk azzal, hogy Pray latin nyelvű opusa kikölcsönözhető. Ugyanezt mondhatjuk egy másik, még korábban, 1633-ban megjelent alapmunkáról is, amelyben alighanem a legelső könyvillusztrációt láthatjuk Pierre Rucholle jóvoltából Szent Imréről.

A herceget a képzőművészetben egyébként a 15. században kezdték el önállóan ábrázolni, legtöbbször úgy, mint a magyar szentek egyikét. Természetesen ő sem szentként kezdte, hanem a széltől is óvott kisfiúként. István királynak és Gizellának több gyermeke is született, de egyedül Imre maradt életben, így aztán aggódó szeretettel vették körül. Ez azonban már a meseszerű történelmi időutazás, amelynek ez a kiállítás az első állomása.
Nézzük át röviden, mi az, amit tudunk annak a gyermeknek, majd fiatalembernek az eszméléséről, akit a mai magyar ifjúságnak is nyugodt szívvel példaképül állítanak azok a kevesek, akik legendáját ismerik.

Imre herceg élete folyását nem könnyű követni, mivel legnagyobbrészt a krónikák és legendák gyér adataira vagyunk utalva, ezek pedig a "liliomos herceg" alakját még jobban kiszínezték, mint apjáét, Istvánét.

Szüzessége miatt századokon át valami nőies, finom, nem e világból való alaknak rajzolták. "Pedig - véli Sík Sándor - Szent Imre kétségtelenül erőteljes, férfias jelenség volt." Szülei hitben nevelték, mindennap imádkoztak érte. 1015-ben egy bencés szerzetes, Gellért érkezett Pannónia területére, és a király kérésére Imre herceg nevelője lett. A királyfi egy velencei krónika szerint "tudós és szent" fiatalemberré cseperedett, azaz a világi tudományokban is jeleskedett, valamint igyekezett az életszentség útján járni. A veszprémi Szent György-templomban imádkozva tett szüzességi fogadalmat. Ekkor még élhetett valamelyik bátyja, így fel sem vetődhetett benne, hogy a királyi család utódairól neki kell majd gondoskodnia. Később, amikor egyértelművé vált, hogy ő követi majd apját a trónon, alighanem sok álmatlan éjszakát okozhatott neki, miként is egyeztesse össze a trónörökös-nemzés kötelmét szüzességi fogadalmával. Kivált, hogy fiatalon meg is kellett nősülnie, bár bizánci felesége a krónikák szerint megesküdött rá, hogy házasságuk a szűziesség jegyében telt.

Tizenöt éves korától huszonhárom éves koráig édesapja személyesen nevelte. Ekkor születtek a kormányzási és erkölcsi javallatokat tartalmazó királyi tükörkönyv darabjai, az Intelmek. Ezekben egyebek mellett arra oktatja fiát István, hogy tartsa tiszteletben a püspökök méltóságát, szeresse az országnagyokat és a vitézeket, szolgáltasson igazságot, ügyeljen minden tettében a türelemre, tanács nélkül semmit se tegyen, őseit szüntelenül szeme előtt tartsa és példa gyanánt vegye, az imádkozás kötelességét teljesítse, a kegyességet és irgalmat a többi erényekkel együtt gyakorolja. Ha előbbiekhez még hozzávesszük a türelmet, szelídséget, a mértékletességet, a szemérmet - hát ezek bizony nem éppen azok az erények, amelyek egy harcos ifjút jellemeznek. A szinte teljesíthetetlen kategorikus imperativusokat, életmaximákat, úgy látszik, az apák már az idő tájt is előszeretettel követelték meg gyermekeiktől. Azok meg többnyire lázadtak ellenük. A közismerten hézagos források szerint Imre persze kivétel volt ez alól. Ezért is lett belőle szent, a többi millió és millió szabályszegő tökéletlenből meg névtelen halandó.
István értelemszerűen egyetlen életben maradt fiát szerette volna királlyá koronáztatni, de Imre herceget vadászat közben egy földühödött vadkan 1031. szeptember 2-án halálra sebezte. Helyette (és Aba Sámuel helyett) a "nyeretlen kétéves" Orseolo Péteré lett a korona. Ám a velencei emlékezetére aligha rendezünk ezeréves kiállítást.

A múzeum tizenöt termében látható száznál is több kiállított műtárgy (képek, szobrok, üvegablaktervek, könyvillusztrációk, grafikák, ereklyetartók, István királyi palástjának mása) között bolyongva, egyszerre taglózza le és emeli éteri magasságokba a látogatót a látvány sugallta átszellemültség. A vendégkönyv bejegyzései legalábbis erről tanúskodnak. Akadt azért, aki szívesen kezébe vette volna az alkalmi gyűjtemény katalógusát is, de olyan sajnos nincs.

Magyarországon eddig nem látható műremekek is helyet kaptak a falakon, így például egy Székely Bertalan-akvarell. Bemutatják egyebek mellett Lotz Károly, Benczúr Gyula, Aba-Novák Vilmos, Borsos Miklós, Meszlényi János Szent Imrét ábrázoló műveit. Az én kedvencem Korényi Kinga és Korényi János temperával festett, ezüst rátéttel díszített fatáblája mellett Babits Mihály Szent Imre históriás ének című, 1929-ben írt versének eredeti kézirata.
A tárlat megálmodóinak sikerült létrehozniuk egy, a mindennapjaink otrombaságaitól mentes, belső elmélyedésre és történelmi relaxációra egyaránt alkalmas szigetet. Mintha nem is a Szent István alapította Magyarországon járnánk.

Szent Imre 1000 éve
Székesfehérvár, Egyházmegyei Múzeum
Megtekinthető hétfő kivételével mindennap 10-től 18 óráig

Tódor János, Magyar Hírlap


fidesz.hu