Az államfő olyan kérdést feszegetett, amelyről már volt egy nehezen emészthető emlékű népszavazás, s amely azóta is vitákat gerjeszt. Ezeknek legtöbb esetben a tájékozatlanság a legfőbb mozgatórugójuk. Más kérdés, hogy ha a legfőbb közjogi méltóság szorgalmaz valamit, miért nem lehet foganatja. Könnyű lesöpörni az asztalról: ilyen az alkotmányos berendezkedés. Persze.

Ne hülyéskedjünk már, hiszen a vajdasági magyarságról szólva, általában háromszázezer emberrel szoktunk számolni, de jó, ha vannak ott még kétszázötvenezren magyarok. Szétszórtan élnek kisvárosokban, falvakban, hol tömbben, hol meg szórványban. De más léptékkel mérve, ekkora lélekszám egy közepes méretű városnak felel meg.

Régóta mondom, hogy a Trianonban elvesztett területek visszacsatolása az emberi fejekben már rég megtörtént. Egy átlagos vajdasági magyarnak, tisztes parasztembernek vagy egyetemet végzett tanárnak gyakorlatilag fogalma sincs arról, hogy ki Belgrádban a pénzügyminiszter. Ellenben a kisgazdák összes korrupciós ügyeit, illetve az őszödi beszéd minden részletét betéve tudja.

Egyfajta hasonló visszacsatolás az anyaországi fejekben is megtörtént. Ennek - más kontextusban - a lényege, hogy sokan hiszik, a határok átjárhatók, jelképesek, mindenki úgy jön s megy rajtuk, ahogy jó kedve vagy rossz sorsa diktálja: "jó, rendben", ha az segít, menjenek támogatások a határon túli magyarságnak, ha meg úgy akarják, hát jöjjenek, települjenek át. Mintha a legegyszerűbb elhatározáson múlna. Ezért nevezem ezt is jelképes visszacsatolásnak, mert abból indul ki, hogy emberek úgy költözgethetnek ide-oda, mintha egyik utcából települnének át a másikba, és semmilyen közigazgatási határ sem lenne a kettő között. Vagy ha mégis, az már csak formaság. Hát nem az. A képletből épp csak annyi marad ki, hogy ez az egyszerű elképzelés adminisztratív akadályokba ütközik.

Ha tisztában lett volna ezzel, talán Demszky Gábor sem mondta volna tavalyi ünnepi beszédében, hogy "augusztus 20-án arra biztatom a határon túli magyar fiatalokat, hogy jöjjenek minél többen át, dolgozzanak itt, vállalkozzanak Budapesten. Hozzák a feleségüket, a férjüket, a családjukat." Szavait gyakorlatilag szó szerint megismételte az idén Kóka János. "A kettős állampolgárságról szóló vita hazug vita, az kapjon könnyen állampolgárságot, aki itt dolgozik és itt adózik" - mondta a pártelnök augusztus 20-án. Hát igen, a beszéd írója rutinmunkát végzett: csak átemelte Demszky tavalyi szövegéből a vonatkozó részletet. Copy. Paste. És már készen is vagyunk. A maga módján ez is egy visszacsatolás. Ezúttal stilisztikai.

Mellesleg az sem kap könnyen állampolgárságot, aki itt él, itt dolgozik, itt adózik. Az állampolgárság megszerzése neki is több évig tartó kínszenvedés, megalázó és idegőrlő procedúra. Pedig semmi mást nem akar: élni, dolgozni és adót fizetni. Itt. Ha valaki hazug vitát emleget, legalább ennek illett volna utána néznie. A magyar kormánypártok úgy irtóznak a kettős állampolgárság gondolatától és intézményétől, mint a román hatóságok a Székelyföld határát jelző táblától. Mindenféle elterelő hadműveleteket eszeltek már ki a magyar igazolványtól a nemzeti vízumig, csak azért, hogy elkerüljék a kettős állampolgárság bubusát, de mindegyikről bebizonyosodott, hogy életképtelen, a gyakorlatban egyik sem működik úgy, ahogy kellene.

"A hiba nem az ön készülékben van" - emlékszünk még talán néhányan a tévéképernyők egykori feliratára. Lényegében csak össze kellene hangolni a különböző fejekben már megtörtént különböző visszacsatolásokat. Sólyom kezdeményezése mindössze kétszázötvenezer embert érint, ami lélekszámában egy közepes méretű városnak felel meg, s azok az emberek az anyaországhoz viszonyítva úgy élnek majd januártól a szülőföldjükön, mintha ezt a várost hatalmas schengeni kőfallal bástyázták volna körbe. Hacsak a legfőbb közjogi méltóság szava nem esik megfelelő helyen méltó súlyával latba.

Szabó Palócz Attila, Magyar Hirlap

fidesz.hu