Tucattörténet, jól tudom, de a jelenség jellemző és általános. Aki szereti a sportot, a labdarúgást, most alighanem így érez. S hüledezik. Miként lehetséges, hogy Dzsudzsák "felbőrözi" Oddót, Gera úgy lelopja Cannavaro lábáról a labdát, hogy az aranylabdás hátvéd még ma is azt keresi, Filkor Zambrottából bolondot csinál? Miként lehetséges, hogy az ágrólszakadt magyar válogatott 3-1-re legyőzi a világklasszisok sorát felvonultató olasz csapatot? Valóban csoda történt? Igen, az. Csank János, a korábbi szövetségi kapitány nyilatkozta nekünk az idény előtt, hogy a magyar labdarúgás még mindig a pályán teljesít a legjobban, ha minden feltételt figyelembe veszünk, akkor a magyar-olasz mérkőzésen a 0-20 a reális végeredmény. Részben találó, részben félrevezető megállapítás. A szerda esti meccs is megmutatta, a labdarúgásban a mentális felkészültség legalább olyan fontos, mint a taktikai, technikai. Persze minimálisan elvárható tudásszint fölött. Márpedig ma már akad tizenegy olyan magyar labdarúgó, aki Európa bajnokságaiban hétről hétre megállja a helyét. Az a megfejthetetlen rejtély, mi történik olyankor a fejekben, ha nem angolok, németek és olaszok társaságában kell bizonyítani, hanem egymás között. Miért bénul meg olyankor a láb, kavarodik össze a gondolat? A Puskás Ferenc Stadionban szerda este kifutott tizenegy magyar játékos elhitte, hogy képes legyőzni a világbajnok olasz csapatot. E hitétől az sem tántorította el, hogy első próbálkozásai kudarcba fulladtak, s a vendégek szereztek vezetést. Ez a csoda. S az, hogy a közönség is valahogy így érzett. Tudjuk, hogy a nézőket elsősorban a vendégegyüttes csalta ki a stadionba, ám önmagukban ki kíváncsi a sztárokra, a meccs a futball sava-borsa. A megannyi csapás dacára nálunk még mindig imádják az emberek ezt a játékot. A magyar-olasszal egy napon rendezték meg a szlovák- francia találkozót. Ott az sem kisebb esemény. Talán mégsem véletlen, hogy amíg a Puskás-stadionban megteltek a lelátók, addig Pozsonyban bizony foghíjas volt a nézőtér. Mesélik, Puskásék sikerei abban is rejlettek, hogy ők egyek voltak a néppel, az emberekkel együtt sírtak és vigadtak. Ma viszont szakadék tátong játékos és szurkoló között. Szerda este ezzel is szembesültünk. Geráék nem tudták, hogy viselkedjenek a váratlanul nyakukba szakadt dicsőséggel. Ahelyett, hogy kiszaladtak volna a nézőkhöz ünnepelni, zavartan, hitetlenkedő mosollyal bóklásztak a zöld gyepen. Nem azt mondjuk, hogy mindent elölről kell kezdeni, mert az keserves folyamat. Valahogy a már egyszer megszerzett tudást kellene felfrissíteni. A szívekben, a fejekben és a lábakban egyaránt. Szeptember nyolcadikán a bosnyákok elleni Európa-bajnoki selejtezőn is telt ház előtt, önbizalomtól duzzadva kellene játszani. És győzni.
Ha nem így lesz, akkor az olaszok elleni bravúr csupán önmagáért való, egyszeri és megismételhetetlen csoda marad.

Novák Miklós, Magyar Nemzet