Itt kerültem kapcsolatba a vízi sportokkal, és itt estem örök szerelembe a magyar kajak-kenu sporttal.

A foglalkozásokat Hábl Károly (Chárly -bá ), és Kovács Gyula (Gyula bácsi) vezette. Az ott eltöltött idő alatt belénk nevelték nemcsak a sportág szeretetét, a kajakozás rejtelmei mellett megtanultuk hogyan kell egymást tisztelni, segíteni a bajban, és a hazát szeretni. Jó lenne ezt ma is tanítani. Köszönésünk is "Szebb jövőt !" volt.

Ez volt az az alap, amire lehetett építkezni. Büszke vagyok arra, hogy ennek a csapatnak tagja lehettem.

De a háború elérte hazánkat is. Hábl Károly és Kovács Gyula létrehozott egy KISKA alakulatot (Kisegítő Karhatalmi Alakulat), ahová behívták az akkori kajakosok színe-javát, mintegy 150 főt, és ezzel megmentették őket attól, hogy a nyilas csőcselék nyugatra hurcolja őket.

Ezt követően elszabadult a pokol. Ránk köszöntött hazánk legszomorúbb vérzivataros története, 1944 decembere, a Főváros bekerítése, majd ostroma, és szétlövése. De a kajakos csapat együtt maradt, és egymást segítve sikerült átvészelnie ezt a borzalmas korszakot, kivéve három személyt, akikről e helyen is meg kell emlékezni, :Balatoni Kamil többszörös magyar bajnokról, Weszeli Ferencről, és egy pécsi srácról, (sajnos a nevét már nem tudom) van szó. Miután egységünk már feloszlott egy házmester elárulta rejtekhelyüket a nyilasoknak, és a helyszínen agyonlőtték őket. Hősi halottaink emlékét örökké megőrzi a sportág. (Miért nem rendeznek tiszteletükre emlékversenyt ?)

A nyilasoknak feltűnt , hogy egy életerős fiatalokból álló felfegyverzett magyar egység van elszállásolva a Vasas SE volt Árpádfejedelem úti csónakházába. Ezért felkeresték vezetőinket, és közölték, hogy másnap bevetnek minket az első vonalba.

Még aznap éjjel riadóztattak , és a Dunapartról átvezényeltek minket az Alkotmány utcába , a volt magyar ifjúság házába, ahol előttünk Bédi János altábornagy rezidenciája volt, és ott kaptunk szállást a csapat feloszlatásáig. A nyilasok pedig bottal üthették nyomainkat. Az egész egység eltűnt a csónakházból reggelre. Ezzel megmentették valamennyiünk életét. Vezetőink hősök voltak, mert mindezt életük kockáztatásával tették, de sikerült. A nyilasok, ha elfognak minket, sorsunk nem lett volna kétséges.

A háború után, 1945-ben, amikor már megindult a sportélet, ez az egység képezte az alapját a mai magyar kajak-kenu sportágnak, a világraszóló eredményeknek, mert tovább folytatódott a munka a Nemzeti Tornaegyletben (NTE) , a Közalkalmazottak Sportegyesületében (KASE), az Építők SC-ben.

Azok, akik ezt az utat bejárták, olyan egységes szakmai akaratot, elkötelezettséget tanultak, amely megalapozta a sportág jövőjét évtizedekre előre, és ez az út olimpiai, világbajnoki, Európa-bajnoki aranyérmekkel van kikövezve.
Jellemző, hogy a háború után Hábl Károlyt és Kovács Gyulát -kitüntetés helyett- eljárás alá vonták, és az igazoló jelentések sorát kellett írniuk, hogyan mentették meg a magyar kajak-kenu utánpótlás legjobbjait.

A világhírű magyar sportot a politika ma sem kezeli érdemeinek megfelelően. A sport farvízén lett miniszterelnök (hogy maradjunk a kajakos szakkifejezéseknél), megszűntette a Sportminisztériumot, és egy mini-sport államtitkárságra bízta a sport ügyek "irányítását", ami súlytalan, semmire se alkalmas, és méltatlan a magyar sporthoz.

Ez a tett nem volt méltó folytatása a harcos elődök munkájának. A rendszerváltásnak nevezett cirkuszi előadás nem más, mint a sport megalázása. Ezért tartunk itt !

A magyar kajak-kenu sport megmutatta hogyan kell a semmiből sok olimpiai és világbajnokot nevelni, és kitörni az ismeretlenségből a világhírnév felé.

Remélem, példájuk a " Szebb jövő" reményében követendő példa lesz mindenki számára.

Ennek a szebb jövőnek az építését tartom a legfontosabb feladatnak nemzetünk számára.

Remélem, bekövetkezik.

Hajrá magyarok !

Pálmai József