Bolsevik szakmunkák (félő, még ma is azokból tanítanak) azt állítják, hogy a szolidaritást a francia forradalom hirdette meg, majd a proletariátus osztályharcában kapott különös fontosságot.

A nemzetközi munkásmozgalomból emelődött át a kommunista erkölcsbe, annak egyik központi követelményét alkotva. Így tartották ezt eddig a baloldalon (legalábbis elméletben), ám mára nemcsak a kommunista, de mindenféle erkölcsöt sutba vágtak a proletariátussal együtt, ott pusztuljanak a nemzetközi munkásmozgalom acélos ölében, ha nem hajtanak elegendő hasznot.

Nem azért váltottak nekünk rendszert a legderekabb baloldaliak (Horn, Gyurcsány, Lendvai stb.) összefogva a legderekabb liberálisokkal (Demszky, Magyar, Kuncze stb.), hogy holmi kétkezi emberek azt higgyék, ezentúl ők is jártathatják a szájukat.

Sajnos, a rendszerváltásba belekeveredtek mindenféle jobboldali erők is, bizonyság rá, hogy törvényes sztrájkjogot adtak a munkásoknak, akiket a népámítók, demagógok és populisták oly mértékben félrevezetnek, hogy megpróbálnak élni is azzal. Márpedig a modern hatalomgyakorló baloldal nem tűrheti, hogy a munkavállalók a jogaikat követeljék, mert negatív példát mutatnak a társadalom egyéb csoportjainak, s az még rossz vért szülhet.

Ezért érthető, hogy a baloldali vezetésű főváros közlekedési vállalata baloldali lapokban hirdeti, miszerint alkalmi autóbuszsofőröket keres, akik a tömegközlekedési dolgozók szeptember 4-re hirdetett, béremelést követelő munkabeszüntetése idején hajlandók autóbuszra ülni, s 15 ezer forintos napidíjért tovább szorítani a forgalmi dugókat.

Leírhatjuk ezt egyszerűbben és közérthetőbben is: a baloldali város- és cégvezetés sztrájktörőket alkalmazna.

Sztrájktörő. Ebben a kifejezésben összesűrűsödött és kicsúcsosodott mindaz, ami egy tisztességes, megélhetéséért küzdő, öntudatos munkás számára ocsmány és visszataszító.

A sztrájktörők nagy szerepet játszottak az 1886-os chicagói, McCormick gyárbeli sztrájk idején is, mert a rendőrök a sztrájktörők védelmében mészároltak le számos embert. Ezen gyászos esemény emlékét őrzi, lenne őrizni hivatott május 1-je, a munkásság nemzetközi ünnepe.

Remélem és hiszem, most nem kell sortüzektől tartani, de én félek, ha egy olyan félresikeredett maoista, mint a Demszky, sztrájktörőket toboroz.

Augusztus vége felé járunk, s akadt már vagy száz vállalkozó. Nyilván van közöttük néhány vezetni sem tudó, meggyőződéses mozgalmár, aki a párt hívó szavára jelentkezett, de a többséget ne ítéljük el. Nagy úr a szegénység, a nyomorúság, sok ezer családban a 15 ezer forint egy heti élelmiszert jelent. Nem rajtuk kell elverni a port, hogy közreműködésükkel továbbra is alacsonyan tarthatják a béreket, nem rajtuk kell számon kérni a szolidaritás semmibevételét. Hiszen a magyar munkavállalók 1945 után, majd 1956 óta egyáltalán nem találkozhattak a munkások önérdek-érvényesítésével, így a szolidaritásról sincsenek közvetlen tapasztalataik.

Számukra csak néhány kontraszelektált, munkakerülő senkiházi jelenítette meg az "érdekvédőket", akikre szinte nosztalgiázva ismernek rá, ha meglátják a főpolgármestert, amint a tisztességes munkabérek ellen acsarog és vicsorog. Kiköpött olyan, akár egy szakszervezeti bizalmi. Nem csoda, hogy innentől kezdve vége van mindenféle balos szolidaritásnak.

Ugró Miklós, Magyar Nemzet


fidesz.hu