Akkor azonban, amikor ötletszerűen felrúgnak egy tizenhét éves közös külpolitikai konszenzust - azt, hogy a mindenkori magyar kormányok támogatják a határon túli magyar közösségek autonómiatörekvéseit -, illetve de facto elvetnek egy az Európai Unióban elfogadott kisebbségi védrendszert, szólni kell.

Kóka János a múlt héten erdélyi lapoknak kifejtette: a határon túli magyar közösségek autonómiatörekvése "nem időszerű". Gyurcsány Ferenc miniszterelnök két nappal később hátrált ki az autonómia mögül, mondván, hogy a budapesti támogatást irredentizmusként értékelik az érintett országokban. Ezt Mircea Geoana román szociáldemokrata pártelnök jelenlétében fogalmazta meg a kormányfő Budapesten.

A lépés és időzítése külpolitikai szempontból furcsa és érthetetlen. Furcsa, mert egy bukott gazdasági miniszter csak úgy mellékesen megválik - az immár tendenciózusan láthatatlan külügyminiszter hallgatása mellett - az eddigi magyar külpolitika egyik alaptételétől. És érthetetlen, hogy ezt pont akkor teszi meg, amikor Koszovó ügye a mindennapi közbeszéd tárgyává tette a Kelet-Európában eddig vörös posztónak számító autonómia kérdését. Emlékezetes, hogy a tartomány függetlenedése okán a területvesztéstől tartó belgrádi vezetés a "világ legteljesebb" autonómiáját kínálta fel a helyi albán közösségnek. Koszovó ráadásul reálpolitikai magas labda még a hihetetlenül színtelen és koncepciótlan magyar diplomáciának is. Az ügy ugyanis precedensízű. A függetlenség a határok megváltoztatására lenne példa a térségben, a tartomány megosztása az etnikumok elhelyezkedése szerint történő területi szétválásra; egy esetleges autonómia a működő és az adott állam által garantált európai kisebbségvédelem megjelenésére Kelet-Európában. Nem hiába hivatkozik a különböző koszovói megoldási tervezetekre egy sor ország a térségben.

Az első két megoldás precedenssé válása katasztrofális következményekkel járna a nemzetiségi problémákkal továbbra is küszködő Kelet-Európára nézve. Az egyébként konfliktuskerülő és a szomszédokkal néha önfeladásnak tűnő kompromisszumokra épülő magyar diplomácia az elmúlt tizenhét évben nem véletlenül választotta bölcsen a harmadik "utat". Azaz a területi és kulturális autonómia elérését (erőszakmentesen) a mintegy hárommillió kisebbségben élő Kárpát-medencei magyarnak.

Ennek most hirtelen vége. És nem tudni, miért. Medgyessy Péter Erdély elcsatolásának évfordulóján tett botrányos koccintása, a 2004. december 5-i, kettős állampolgárságról szóló népszavazás előtti kormányzati kampány, valamint a Máért és a határon túli magyar szervezetek támogatására létrehozott alapítványok szétverése nem hagyott kétséget afelől, hogy a Magyar Köztársaság Zrt.-nek a nemzeti közös zászlólengetés egyre kényelmetlenebb. Érthető persze Kóka János álláspontja, amely egy tökéletes világban a közösséggel szemben a "szabadságjogok egyénenként való biztosítására" épül az Európai Unión belül, de a liberális gondolat mintha nem hatná át teljes mértékben szomszédainkat.

Szlovákiában egy éve zajlik az ötvenes évek koncepciós pereit idéző meghurcolás Malina Hedvig ellen, Erdélyben egyetemi oktatókat rúgnak ki, mert magyar feliratú táblákat helyeznek el a többnyelvű kolozsvári egyetemen. Eközben az erdélyi magyarság a román belpolitika játékszerévé válik, a vajdaságiak és a kárpátaljaiak pedig a hónapokon belül leereszkedő schengeni vasfüggönytől rettegnek.

Az Európai Unió ezeket a problémákat érzékelhetően nem képes megoldani, még a tagállamnak számító és elvileg közös alapértékeket elfogadó Romániában és Szlovákiában sem. Hasonlóan a magyar kormányhoz, amely a kisebbségi önvédelem törvényes és békés eszközének számító autonómia elvetésével végkép elengedte hárommillió határon túli magyar kezét.

Janzsó Viktor, Magyar Hírlap


fidesz.hu