A nép többsége azonban valami rejtélyes oknál fogva sem lelkesedést, sem hajlandóságot nem nagyon mutat. Mármint arra való hajlandóságot, hogy belátva eddigi henye-hedonizáló életmódjának tarhatatlanságát, lendületesen nekilátna az öngondoskodás szép erényének kifejlesztéséhez. E vonakodás talányának megoldásához próbáljunk kicsit elemelkedni a látványtechnikai felszíntől, és alaposan szemügyre venni a kérdéskör rejtett dimenzióit. (Merthogy van neki olyanja is!)

Történelmi harapófogó
Valójában akár üdvözölni is lehetne az egyenes beszédet, hiszen a tiszta helyzet mindnyájunknak világos viszonyokat teremt. Mindenki fizesse meg a piaci árát mindennek! Van azonban néhány apró bökkenő, és most ezek közül próbálnék felsorolni néhányat. A gyanútlan szemlélőnek is feltűnhet ugyanis, hogy bár minden áru és szolgáltatás árát az eladó mondja meg, és ha ez a vásárlónak nem tetszik, akkor kénytelen lemondani a vásárlásról, de van egy olyan "árucikk", ahol nem így van. Ez pedig nem más, mint a vásárlók bérből és fizetésből élő döntő többségének egyetlen "tulajdona" a saját munkaereje. Itt ugyanis éppen fordított a helyzet, tudniillik a vásárló szabja meg az árat, vagyis a bért. A liberális logika hibátlan íve így, fájdalom, megtörik. A munkaerő-tulajdonos ugyanis hiába kezdené el mondogatni, hogy ő éppen a neki árut és szolgáltatást eladóktól tanulta meg, hogy mindennek szabott ára van (úgy gondolta, az ő munkaerejének is), és azt meg kell fizetni, ezzel csak szánakozó mosolyt csalna a munkaerőt vásárló tőketulajdonosok ajkaira.
Ne szépítsük, teljes összecsappanásának végső fázisába ért a nagy történelmi harapófogó, amelybe a magyar munkaerő-tulajdonosok döntő többségét készülnek bezárni. Ennek lényege, hogy a reálbéreket végleg rögzítik a 70-es évek végének szintjén, ez a harapófogó egyik szára. 2008-ban ugyanis egy átlagkereső reálértékben pontosan annyit fog keresni, mint 1978-ban, ráadásul ez csak az átlag, ám a sokszorosára nőtt jövedelemkülönbségek miatt a vesztes többség valóságos reálbérei a negyven-ötven évvel ezelőtti átlag szintjén vannak. Arról nem is beszélve, hogy akkor még létezett az állam, amely szegényes szinten ugyan, de kompenzálta az alacsony bérszínvonalat juttatásaival, és amelynek romjait éppen most takarítják el a liberális döntéshozók. A harapófogó másik szárát tehát éppen az ezt célzó, most beinduló brutális "államháztartási reformok" jelentik. Miközben tehát a munkaerő árát egy történelmi korszakkal ezelőtti szinten rögzítik, a munkaerő újratermelésének költségeit viszont a globális piaci szintre emelik. Ezt a célt szolgálja a humán javakat reprodukáló főbb intézményrendszerek, az oktatási-kulturális, az egészségügyi-szociális és a nemzedékek közötti szolidaritást kifejező nyugdíjrendszer "globaloprivatizálása".

Hamis mítosz
Az öngondoskodás hamis mítosza tehát valójában a nyers erőszak olyan formájának megjelenése a magyar társadalomban, amely teljesen váratlanul és felkészületlenül éri a kiszolgáltatott vesztes többséget. Se érvényes tudása, se képességei-készségei, se intézményei, se technikái nincsenek e helyzet kezelésére. Egy beteg, fáradt, elfásult, szétroncsolt, politikailag hiszterizált, önpusztító "massza" van csupán a magyar társadalom helyén, amely amorf dühének agresszív indulatait inkább önmaga ellen fordítja, és nem a vesztét okozókkal száll szembe. Erre már csak azért sem képes, mert a kollaboráns globalokomprádor politikai oligarchiák cinikus hazugságaikkal úgy állítják be, hogy a mély válság a "másik" politikai oldal aljasságának köszönhető, ezért likvidálásával minden megoldódna. Így aztán sikeresen terelik el a figyelmet arról, hogy a döntő ok a minket kifosztó globális hatalomgazdasági szivattyú, amelynek kiszolgálását oly buzgón látja el a politikai oligarchia valamennyi csoportja.

Kifosztott többség
A stratégiai következmények rövid időn belül drámai látványossággal jelennek meg. 2008 és 2010 között a népességünk a lélektani határt jelentő tízmillió alá süllyed, vagyis az ötven évvel előttivel lesz azonos. A legtöbb egészségmutatónk a negyven évvel korábbi szintre esett vissza, ezzel Európa legbetegebb társadalma vagyunk.

A már említett reálbérek pedig a harminc évvel ezelőtti szinten stagnálnak. Egyébként a reálbérek és reálprofitok növekedési ütemének összehasonlítása kulcsot adhat a helyzet megértéséhez. 1988 és 2007 között a reálbérek éves átlagos növekedési üteme mindössze 0,7 százalék volt, ami ahogy mondani szokás, inkább jelkép, mint szimbólum, hiszen kétszázalékosnál alacsonyabb éves növekedés lélektanilag nem is érzékelhető. Az itt tevékenykedő multinacionális vállalatok reálprofitjának éves növekedése viszont huszonhárom százalékot tett ki.
Aligha hihetjük, hogy ez a harmincháromszoros különbség kialakulhatott és tartósan fennmaradhatott volna anélkül, hogy ez a hatalmi struktúra ne használta volna ki gátlástalanul elképesztő erőfölényét. Mindezt persze csak a politikai oligarchiák teljes "felvásárlásával" érhette el, amit a jelek szerint sikeresen meg is oldott.

Ami tehát demokrácia, jogállam, piacgazdaság és egyéb hangzatos célok helyett "rendszerváltás" címen megvalósult, az nem egyéb, mint e globális hatalomgazdaság diktatúrája, amelyet a lokális kollaboráns oligarchiák közvetítésével gyakorol. Amíg a kifosztott többség ezt képtelen felismerni, és nem tudja védekezőmechanizmusait és intézményeit felépíteni, egyre mélyebbre kerül a végzetes társadalom-újratermelési lejtőn.

Bogár László, Magyar Hírlap

fidesz.hu