1848. március 15. A Honfoglalás és a kereszténység felvétele óta ez a nap volt a legnagyobb esemény az ország és a nemzet életében. 1867 óta nem volt kormány vagy politikai mozgalom Magyarországon, amelyik ne vallotta volna magát 1848 márciusa örökösének, folytatójának, sőt betetőzőjének.

Horthy kormányzó idején lett hivatalos ünnep. 1948-ban, a forradalom századik évfordulóján a Parlament díszpáholyában megjelenő Vorosilov marsall tapsoltatta magát, legalábbis az arra hajlandókkal. Az országot idegen csapatok szállták meg, emlékszünk még: "ideiglenesen hazánkban állomásoztak". Önkényuralom volt, ám a beszédek arról zengtek, hogy a 48-as függetlenség eszméi diadalmaskodtak, a nép szabad és lobogónk Petőfi. Rákosiék afféle elő-kommunistaként ünnepelték Táncsicsot, Petőfit és Kossuthot. Szobrot emeltek Kossuthnak, és eltörölték az ünnepet. Az idősebbek emlékeznek még, hogy 56-ban Kádár ugyan megígérte, hogy visszaadja, ám csak "feketebetűs" nemzeti ünnep maradt.

Minden évben kínos és üres ceremónia a Nemzeti Múzeum lépcsőjénél, ám a Petőfi-szoborhoz letett rendszerellenes virágért egy évet szabott ki a népi demokrácia, hiteles tanú rá az elszenvedő, a polgári kormány egyik minisztere. Majd jött az agyrém, a Forradalmi Ifjúsági Napok zagyvasága, összekeverve március 15-ét a 19-es kommünnel és a második világháború végével, s mindez a kiismerhetetlen arcú munkásőrök és jópofáskodó kiszesek derűs előadásában, csak azért, hogy 48 ne lehessen az, ami: a nemzeti függetlenség és a szabadság ünnepe. Azokat viszont, akik 48-cal akarták szembesíteni a létező szocializmust, gumibottal intették csendre.

Volt ilyes kísérlet a múlt században is, amikor az uralkodó gesztusának, az áprilisi törvények szentesítésének megünneplésével igyekeztek felülírni a forradalom napját, és sokan így ítélték meg a legfrissebb ötletet, amikor a Medgyessy-kormány erre a napra kívánta időzíteni az európai uniós népszavazást.

Jól emlékszünk rá, tizenöt éve volt az első olyan március 15-e, amikor reggel ugyan még letartóztatták azokat, akiket szoktak, a yamahás rendőrök felsorakoztak, a szürkeruhás besúgók elvegyültek, de már nem verték szét az ünneplő, tüntető fiatalokat. Ezek a tüntetések, tömeges felvonulások, mozgalmak vittek aztán a rendszerváltás vértelen fordulatához, amint vértelen volt egykor az 1848-as március is. Egykor Metternich is jól tudta, hogy a külpolitikai helyzet, "a nemzetközi helyzet" megváltozott. A párizsi forradalom jól jelezte, hogy nincs mód az erő alkalmazására, tárgyalni kell. S emlékszünk jól, nálunk is a szovjet hatalom gyengülése után egyik napról a másikra feltűntek a reformszocialisták is. Persze ilyen értelemben a mindenkori Metternicheken is múlik, hogy vértelen-e a forradalom, ám azért mégsem ők lettek a nemzeti emlékezés hősei.

Aztán az eddigi oszlatók, belügyérek és politikai bizottsági tagok, miniszterelnök-helyettesek már majdnem pontosan azt mondták, amit mi. Arra kértek minket, hogy bár ők verették szét a többpártrendszert és a függetlenséget követelő gyűléseket, de felejtsük el. Felejtsük el, ami eddig történt, higgyünk nekik. Ám csak a rendszerváltozás évtizede után értesülhettünk arról, hogy ők már jóval régebben is küzdöttek mindezért, csak szerényen, titokban. Így tehát ma joggal mondhatják magukat a köztársasági eszme hívének, sőt hirdetőinek.

Azt gondolom, érdemes a köztársaság eszméje mai újsütetű híveinek figyelmébe ajánlani az első magyar republikánus, Petőfi Sándor szavait, akinek a köztársaság eszméje nem kormányzati marketingötlet volt, hanem erkölcsi alapvetés. "Az utókor mondhatja rólam, hogy rossz poéta voltam, de bizonnyal azt is fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű ember valék. Ami egyszóval annyi, mint republikánus. Mert a republikánusnak nem az a fő jelszava, hogy le a királlyal, hanem a tiszta erkölcs."

Fontos felidéznünk Petőfi szavait, mert a tiszta erkölcs, a köztársaság eszméje sérül, ha a szavak és tettek nem vágnak egybe. Mert, aki egy tiltakozó fiatalembert a közrend megzavarása címén bíróság elé cibál, az a köztársaság eszméjét tagadja meg. Mert, aki tiltott jelképek használatának képtelen vádjával börtönbüntetéssel fenyeget meg egy embert - bár kétségtelenül túl tömören és plasztikusan kritizálta a kormánypolitikát -, az a köztársaság eszméjét tagadja meg. E tekintetben mindegy, hogy egy huszonéves egyetemistáról vagy a szakállas Táncsicsról van-e szó. S tudom nehéz elfogadni, de e tekintetben mindegy, hogy egy komoly életműről vagy néhány odavetett mondatról van-e szó. Mert csak üres szó marad a köztársaság eszméje ott, ahol a gyülekezési szabadság csak akkor érvényesülhet, ha a miniszterelnök odaszól, ott, ahol a kormányfő dönti el, ki élhet vele s ki nem: az operett-náciknak biztosított a demokrácia főutcája, ám a háború ellen tiltakozóknak nem, legfeljebb a mellékutca, esetleg a szervizút.

Mi itt Magyarországon 48 óta nemcsak tudjuk, de hisszük is, hogy a jog nem az, amit adnak, hanem az, amit nem vehetnek el. Soha, sehol, senkitől. 48 tanulsága, hogy a szabadság nem osztható meg, nem darabolható fel, nem tördelhető szét. A szabadság vagy teljes, vagy nem létezik.

A köztársaság eszméjét nem csak dzsidások vagy lánctalpak zúzhatják szét. Abban a pillanatban porladni kezd, amikor a rendőrség az első megalázó fogdai motozást, testnyílások átvizsgálását végzi mindenféle ok és magyarázat nélkül, csak úgy, demonstratív jelleggel. Porladni kezd abban a pillanatban, amikor a kormány egy ellenzékiek által létrehozott alapítvány ellen hatalmi kapcsolatait megmozgatva eljárást provokál. Ahol körlevélben tiltják meg a vállalatoknak, hogy a kormánnyal kritikus lapokban hirdessenek, ott semmibe veszik a köztársaság eszméjét, ott sérül a sajtószabadság.

A sajtószabadság mégsem a Landerer-Hackenast Rt. tulajdonosairól szól, nem őket emeli törvény és morál fölé, még csak nem is az újságírók szakszervezetéről, hanem a népről. Nekünk van jogunk szabadon megtudni, mit is gondolnak a márciusi ifjak, még ha nincs is cenzori engedélyük, még ha egy kurátoruk sincs a "közszolgálati" nyomda kuratóriumában.

Ám félre a tréfát, vigyázzunk, mert csábító az alkalom, hogy a sajtószabadságról elmélkedve a rendszerváltó pártok egymáson verjék el a port, miközben az egykori cenzorok a tenyerüket dörzsölik. Ne tegyük meg nekik ezt a szívességet, ha a társunk, szövetségesünk csapdába került, mert abba került, ne tetézzük a baját még mi is. Mert bármi is történt, ezekért a jogokért, a szabad Magyarországért együtt, egymással összefogva kell dolgoznunk még évekig, ha kell évtizedekig, és együtt is fogunk, mert egy a hivatásunk.

Érdemes okulnunk 48-ból. Széchenyi és Kossuth, tűz és víz, de 48-ban mindketten az első szabad kormány miniszterei. Érdemes tőlük bölcsességet tanulni. Széchenyi írja 48 nyarán már-már elviselhetetlenül keserű feketehumorral magáról és Kossuthról: "már bizonyos: együtt fognak felkötni bennünket, de egy utolsó kívánságom azért lesz: hogy Kossuthnak háttal lógjak."

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tudják, Budapesten a XII. kerület egy kevesek által ismert, csöndes helyén, azt hiszem, a Petényi köznél van egy különös síremlék. Kovács J. honvéd síremléke. Állította a Budai Honvédegylet. Kovács J. - így csonkán, befejezetlenül. Kovács J... Jenő volt vagy János, Jakab, József? Nem olvashatunk róla a történelemkönyvben, nem látunk róla készült képet, nem maradt ránk egyetlen sora sem. Nem ismerjük az arcát, az életét, a bátorságát, nem tudunk semmit arról, miért és hogyan élt. De sejtjük, érezzük, tudni véljük, mi késztette arra, hogy az életét kockáztatni merje. Hogy akaratlan is hőssé váljon a mindennapok bizonyára akkor is zűrzavaros forgatagában. Ha megállunk a kő előtt, mely alatt nyugszik, ha adunk magunknak néhány pillanatnyi időt az elgondolkodásra, akkor itt, ezekben a pillanatokban a maga teljességében megérthetjük: az életnek nem célja, hanem értelme van.

Kovács J. honvéd élete adott értelmet Széchenyi István teremtő hitének, amellyel elérte, hogy a Dunán állandó híd épüljön, az Akadémia mellé. És Kovács J. honvéd adott értelmet Kossuth Lajos lelkesítő szavainak, mellyel képes volt magával ragadni, tettekre sarkallni mindenkit. És Kovács J. honvéd adta értelmét Görgey kérlelhetetlen szigorának, hadászati zsenialitásának, a küzdelemnek, melyben 49 tavaszán világraszóló sikereket ért el.

Ha tenni kell, mindig Kovács J.-re van szükség. Ő tör át, amikor harcolni kell a jogainkért. Ő viszi a zászlót, amikor csapatba fejlődünk. Az ő kezében van a puska, amikor helytállásból kell leckét adnunk. Az ő kezében van az ásó, a lapát, a homokzsák is, amikor ember kell a gátra. Az Ő kezében van, az Ő lelkében születik meg a döntés a jövőnkről.

Az eszmék hitelét az emberek odaadása, tenni akarása, küzdelme, mindennapi munkája teremti meg. A sok egymásba kapaszkodó, egymást erősítő személyes akarat együtt, egymást erősítve teremt új lehetőséget, s alapozza meg a reményt, hogy jobbra fordul a sorsunk, az életünk. A vezetőkre az vár, hogy összefogják, közös mederbe tereljék a sok szertefutó, teremtő akaratot. De az erejét és irányát sok száz, sok ezer, sok millió személyes döntés adja. Sosem volt könnyű a döntés. 48-ban sem, odahagyni a feleséget, gyerekeket, földet. 56-ban sem, ma sem. Érezzük a döntés súlyát, nehezen belátható következményeit, tudásunk végességét.

Ne kerülgessük a forró kását, hiszen mindannyian ezen töprengünk ma is, a nemzeti függetlenség napján is: az európai uniós döntésről. Sokan azt mondják, micsoda szentségtörés pont ma, de jobb ezzel őszintén szembenézni. Mert 48 márciusa az őszinteségétől olyan erős, amilyen. Azt mondta, amit gondolt, és mindent ki is mondott, amit gondolt. Őszinte volt a szabadság tiszteletében, a nemzet iránt érzett felelősségében, őszinte volt az érdekek számbavételében.

Mert igaz, hogy egyszerre mozdult a francia, az olasz, a bécsi és a pesti forradalom. Igaz, hogy ekkor, velünk együtt született meg a szabadságjogok, a szabad nemzetek Európája. Igaz az is, hogy a magyar embereket jobban buzdította, hogy megszabadultak az úrbéri viszonyoktól, a húszszázaléknyi terményadótól, a heti két napot felemésztő ingyenmunkától, a robottól. Ám mindezt elvesztették az eddigi birtokosok, nemesek, akiket kárpótolni kellett. Ezt hívták akkoriban érdekegyesítésnek. S mindezt nyílt és őszinte vitákban, tisztességesen. Ez az, amit most is érdemes lenne felidézni. A szép és fontos elvek mellett őszintén szembenézni azzal, kinek mi az érdeke, ki jár jól, s ki szorul a közösség segítségére, és számíthat-e rá valóban. Csak így lehet jó és felelős döntést hozni.

Az elmúlt hónapokban kevés segítséget kaptunk ehhez a kormánytól. Őszinte beszéd és tények helyett érzelemittas propagandát. Erkölcsi ítéletet a bizonytalanok és a kétkedők felett, pedig az ismeretlentől való félelem érthető emberi vonás, csak a világos tisztázó beszéd, a gondokkal és teendőkkel is számot vető tisztességes beszéd oszlatja el, ha ugyan eloszlatja. Ám az semmiképpen, ha egyre korholóbban és egyre hangosabban mondják, kiáltják, már-már ordítják, hogy ne féljünk, mert nincs mitől. Sőt aki fél, az gyalázatos módon áskálódik, hazája s gyermekei jövőjének elárulója.

Ha a kormány nem nyújt segítséget ahhoz, hogy valamennyien a lehető legjobb megfontolás után hozhassuk meg személyes döntésünket, ha nem a tájékoztatást tartja legfontosabb teendőjének, akkor vajon miért vett részt abban a közös döntésben, amikor úgy határoztunk, hogy mindezt népszavazással kell eldönteni.

Ha a kormány nem nyújt segítséget ahhoz, hogy valóban valamennyi magyar ember személyes és felelős döntése alapján, nyolcmillió választópolgár akarata, tízmillió állampolgár bölcsessége hozza meg a döntést, akkor számára a népszavazás csak afféle fügefalevél, a felelősség eltolásának, áthárításának álságos gesztusa.

De ne csaljuk meg önmagunkat. Eddig csak a kormánnyal néztünk szembe őszintén, és nem a kérdéssel, amiben nekünk kell döntenünk. 48 márciusa arra is figyelmeztet, hogy a szabad ember nagyobb felelősséget is visel. Nincs kire mutogatni, nincs kire áthárítani a saját döntésünket. Szabadon és felelősséggel gondolkozni nem jelent mást, mint félelmektől és gyűlöletektől mentesen ítélni. Valóban egybevetni a múltat s jövendőt. Egybevetni a lehetőséget és a kockázatot.

Nem vagyunk könnyű helyzetben, s nem sok segítséget kapunk a döntéshez, de mégis nekünk kell dönteni. Mérlegelni bosszantó, sőt megalázó gondokat, mindennapi problémákat, az uniós szűkkeblűséget, s egybevetni az elmúlt negyven-ötven év szomorú történelmi tapasztalataival. Almát a körtével. Nem az a kérdés, hogy mit mondanak a miniszterek, a politikusok, a pártelnökök. Az a kérdés, mit mondok a lelkem mélyén én magam. Ez a kérdés nem a tévében dől el, nem egy színpadon, ez nem egy műsor, ez a mi életünk, s a saját életünknek nem nézői, hanem főszereplői vagyunk. Ehhez a döntéshez kaphatunk erőt, segítséget és példát 48 márciusának szabad embereitől.

Hogy is írta Petőfi a naplójában? "Mert a republikánusnak nem az a fő jelszava, hogy le a királlyal, hanem a tiszta erkölcs." Mindezt azután, hogy az első népképviseleti választáson Szabadszálláson leszavazták, megbukott. Mégis megmaradt annak, aki, s ki emlékszik már a választások győztesére, ha csak nem úgy, hogy volt ott valaki, aki megbuktatta Petőfit.

Van úgy, hogy elveszítünk egy választást, de nem győzhetnek felettünk, ha a hitünket, ha önmagunkat nem adjuk föl. Ha nem feledjük, milyen erő lakozik a szabad emberek jövőbe vetett akaratában, milyen erő van a múltunkban, az összefogásban. Nem veszíthetünk, ha nem feledjük, mi mindent tudtunk megtenni közösen, hogy házak, utak, hidak, színházak és sportcsarnokok, egész kisvárosok újultak meg, rég feladott tervek válhattak valóra. Ha nem feledjük, hogy az életünket a saját kezünkbe foghatjuk, s mindez gazdag tervek színes és szép szövevénye, ha a sorsunkat magunk alakítjuk. Nem süppedhetünk vissza a negyvenévi ázsiai ködbe és szürkeségbe.

Emlékeznek? Egy éve adtuk át a Nemzeti Színházat. 1848. március 15-én este a Nemzeti Színházban a Bánk bánt játszották. A darab közepe táján van egy rész, ahol Mikhál, Melinda bátyja beszél Gertrudisszal, mi is a baj, miért békétlenek a magyarok, és a bojóti Mikhál így szól:

"Nézd! Nem vagyok magyar, tehát nem is gondolhatod,
Hogy részrehajlás vagy haszon beszél Belőlem: oh add vissza híveidnek
Azt, mit elraboltál,
A nyúgodalmat, békességet és
Az életen való gyönyörködést."

Az életen való gyönyörködést, az élet szépségébe vetett hitet. Ha ezt elveszítjük, mindent elveszítünk. Legyőzhetnek minket, megverhetnek a választásokon, de a lelkünket, a hitünket csak mi adhatjuk fel. Az nem lehet, hogy elfelejtsük. Aki egyszer megízlelte a szabadságot, az már sosem felejti el. A büszkeséget, a hitet, az élet, a szabadság szeretetét.

A mai napból, a 48-as márciusból merítsünk erőt és bölcsességet a saját feladatunkhoz, az előttünk álló döntésünkhöz.